André Ferenc versei

szilvafák

titokban mész haza mindig,
mert már nem tudod, kinek kell köszönnöd.
az arcokat benőtték a szilvafák,
a sűrű lombozat miatt pedig
nincs kivel szembe nézni.

amióta a lélegzetet is egyirányúsították,
a sugárutak mentén hokibotok virágzanak,
eltűntek a gödrök, amik alapján
eddig tudtál tájékozódni.

ha véletlenül valaki mégis rád ismer,
kíváncsiságot színlelsz, rokonokat
hazudsz magadnak, bólogatsz nagyokat,
perszejól, kösziviszont, megvagyunk.

csak ne kelljen szóvá tenni semmit.

hogy itt a tél rápréseli magát a lapockákra,
nehogy bárki eltanulja a lebegés alakzatait.
minden érintés tiltott, mert
ahol két bőrfelület találkozik,
véresre simogatják egymást.

a főtéren viszketni kezd a tenyered,
hogy visszatapsolj valamit
a gyerekkorodból, de a visszhang
már nem talál vissza hozzád.

úgy ül a város a ködben,
mint egy vízzel felöntött hamutartóban,
belefújod a füstöt és valami import
sört bontasz, mert tudod,
ha innál a vízből, akkor
lerakódnának benned a kövek,
és ekkora torlaszokat nincs,
aki eltakarítson belőled.

fagyáspont

minden akkor kezdődött,
amikor a betelgeuse-nak
fel kellett robbannia,
a felszabadult héliumban
másképp terjedtek a
mondatok, és így
ajkainkon kiejtett
szavakról, mint galambtoll,
hullott le a súly. mert
a fehér törpék hangján
megszólalni minimum
szótagadás. több, mint
640 fényévnyi elfojtás
nem lehet a kompromisszum
alapköve. a majdnem nulla
nanokelvin alatt létrejött
halmazállapotban a nyelv
képtelen kérdéseket tenni.
egybeolvad a bűntudat,
a megbocsátás és a vád
közötti átmenet. csak a tudat
marad, hogy az univerzum
leghidegebb pontját a
földön hozták létre, laboratóriumi
körülmények közt. ilyen
hideg nem szabadna
létezzen, de a hús képes
manipulálni a kvarkok
közötti csendet. az elektromágneses
tériszony a szupervezető fluidok
közt terjedő szóköz. az elhallgatás
gesztusa a rezonanciában,
amikor már az anyag se képes
meghatározni halmazállapotát,
az atomok közt megszűnik
a partikularitás. hogy szurok
vagy csepegés. és az idő
féregjáratai a szívben
összpontosulnak. a kamrákban
törik össze amit lehet,
és elnevezik hazának. amikor
felfedték magukat a szürkék,
örökre megtanultuk visszatartani
a nyirkot a húsban.

jégnyelv

ha a fogak már csak jégcsapok
tanuld ki jól a télszagot
fogj kezet ha fogvacog
ha a fogak már csak jégcsapok
és nem csepeg és nem csepeg
szurokszemed a föld felett
ápold minden körmödet
ne félj többé nem jöhet
belőlünk szó se hallgatás
se térdig érő napszakok
szíved halott lódarázs
ha a fogak már csak jégcsapok
s a kétkedés is partra dob
és a láz lehúz aláz
nem tegez de nem magáz
csak szivárog mint a gáz
melled átsírt éjszakák
és a hajnal a hasad
köldököd pehelysikoly
hűségesen hallgat rád
simogatnod nem szabad
mert akkor beléd szeret
elaltat mégis égve hagy
letépi mind a két kezed
hát ápold minden körmödet
mindig felismerjenek
s ha elrabolna télfogat
és tüdőd is elrohad
leheleted párnaköd
átsikoltja köldököd
lehullsz mint az ékezet
hát rejtsd el mind a két kezed
mert már jégig ér a szmog
s a fogak már csak jégcsapok
lépteid kimérheted
ne félj ez csak vérre megy
de mégse félj de mégse félj
mert a véred hófehér
köldököd beléd szeret
nyelved hegyén gleccserek
keress fagyálló mondatot
ha a fogak már csak jégcsapok

pályaív

olyan könnyűnek tűnik továbbmenni innen,
mondja a kő és áthasítja az eget.
olyan megnyugtató egy helyben maradni,
mondja kimérten a zúzódás a karodon.

mint szakadt kabátot, hordja a szél
a halszagot. mert ahol nincs súly,
ott nehezebben csúsznak a cipzárak.

ahol nincs súly, ott nem örvénylik
sohasem a kimondhatatlanság
mellkasod rácsai közt.

az elmozdulás bizonytalanságával
mihez is kezdhetnél, hol marad
a pályák kiszámíthatósága, amely
mint kő, ami még nem hagyta el
az ököl szorítását, de már magában
hordja a bűntudat jeleit.

ahány út, annyi eltévedés,
mindegyik romlásba vezet,
csak a levegőben van találkozási pont,
ha magadról már csak annyit tudsz
elmesélni, amennyit a szotyihéj a szádról.

a simogatás és a pofon között
az egyetlen különbség az időtartam,
mondja a tenyér és kifeszíti az ujjakat,
hogy megtanulja a különbséget
a gránit és az andezit
tapintása között.

mint a lány, aki egy reggel felöltözött,
kitalálta magának a kockás nadrágot,
hozzá converse meg macskás zoknik,
sötétkék trikó, vékony fehér csíkokkal,
a legfeketébb melltartó és
a meggypiros bugyi,
de mint bőr alá a köröm,
nőttek rá a ruhái,
ezért nem lehet már meztelen,
és így soha többé nem mehet haza.


André Ferenc: szótagadó. Jelenkor, Budapest, 2018.