Csata Ernő

Csata Ernő

Csata Ernő szonettkoszorúja

József Attilával
...Kész a leltár

1.
Testem legyőzve, ha van győzelem,
de lelkem szavaimban túléli,
bár makacsságom nem enged kérni,
és töröm a fejem semmiségeken.

Nem csünghetek szép meséink tején,
mert az életem lassan elszivárog
az égi fénybe s én hiába várok
vágyódva, nagy hazugságok tetején.

Nincs alku és meggyalázhat akárki,
nyomorító hatalmat nem szolgálok,
nem kellenek a mai ész kocsmái.

Fáradt diák, kerestem a virágot
képmutatásaink kopár pusztáin,
négykézláb jártam körbe a világot.

Csata Ernő szonettkoszorúja

József Attilával
...Kész a leltár

1.
Testem legyőzve, ha van győzelem,
de lelkem szavaimban túléli,
bár makacsságom nem enged kérni,
és töröm a fejem semmiségeken.

Nem csünghetek szép meséink tején,
mert az életem lassan elszivárog
az égi fénybe s én hiába várok
vágyódva, nagy hazugságok tetején.

Nincs alku és meggyalázhat akárki,
nyomorító hatalmat nem szolgálok,
nem kellenek a mai ész kocsmái.

Fáradt diák, kerestem a virágot
képmutatásaink kopár pusztáin,
négykézláb jártam körbe a világot.

2.
Négykézláb jártam körbe a világot,
egy testben a tigris és szelíd őz
békéje, ahol látszólag elidőz,
míg szívében föllobbantja a lángot.

Kikönyörögtem volna a kegyelmet,
hogy ne bántsanak hűvös palánkok
közt a fárasztó kubikolások,
de nem születtem földi kegyeltnek.

Az ég szemelt ki engemet magának,
kábít a nap és a rettentő álmok,
kisértői a földi elmúlásnak.

Pocsolyában átélt, sötét világok,
nem dobtak oda a sunyiságnak,
lábra állni sem tudtam, mily átok.

3.
Lábra állni sem tudtam, mily átok,
hiszen, külön világ vagyok enmagam,
aki nem élhettem soha gondtalan,
vágyaim ködében lebegett Ámor,

aki rám szegezte mérges nyilait,
sötét szeméből villám cikázott
és öröm, amint szívem vonaglott,
tetézve lelkem örök borzalmait.

Holdfénynél örök szépségek varázsa
fénylik és bóduló szemekbe lebben,
ha visszatükrözi e mámort társa.

Ilyen mámorban ringatott el engem
az örök szépségek tűnő varázsa,
bár a hátam mögé állt az istenem.

4.
Bár a hátam mögé állt az istenem,
hogy mosolygó arcom ne legyen komor,
s gyötört testemet ne eméssze nyomor,
kértem legyen két megvakult szemem,

ne lássam az uzsorásaimat,
ne gyűlöljem a pénzéhségüket,
és ne fájjon, ha minden szív süket
s nehezen értik meg a szavaimat.

Küldjön új testet, enyhítsen kínomon,
adjon agyat a végső butulásig,
ne érezzem életemet, mily pokol.

Az utamon Pistától Attiláig
minduntalan, próbára tett sorsom,
Öcsödtől Szárszóig rángtam, halálig.

5.
Öcsödtől Szárszóig rángtam, halálig
kujtorgott a lelkem részeg-boldogan,
ha meghallottam: valami munka van,
kenyér a házhoz, anyám erre vágyik.

Csomagot hordtam, halmozott kosarat,
kanász is voltam vagy árultam vizet,
dolgoztam én bárkinek, aki fizet,
rikkancsként kínáltam az újságokat.

Voltam az Emkében kenyeres fiú,
vontatógőzösökön szenet raktam,
robotoló testem sosem volt hiú,

lelkem isten lényéből szakadtan,
hogy versen éljen, világgá indult,
batyumban féltő anyai szavakkal.

6.
Batyumban féltő anyai szavakkal,
bandukolok én örök kínok körül,
s mint gyerekét altató anya örül,
ha elszenderül bölcsődalokkal

a csecsemő élet síró fájdalma,
úgy ujjongok, nyafogok, jaj minek,
réges-rég felnőtt lehetnék, de kinek
kell ma a keserű élet bánata?

Kinek kell szívem búsan, kesergőn,
vágyakkal tele, hegedő varokkal,
ahol ritkán trónolhat a teremtő?

Részegültem folyton merész dalokkal,
melyek felszakadtak tiszta szívemből,
és megütköztem horgerantalokkal.

7.
És megütköztem horgerantalokkal,
kik szablyával óvták a hont ellenem,
s célomtól eltanácsoltak Szegeden,
mert ellenkeztem a hivatalokkal,

pedig lehettem volna én oktató,
kinek nyelvtant tanítani nagy erény,
nem holmi, verselő, szegénylegény,
vajmi, rebellis töltőtollkoptató.

Aztán lettem több földrészen, magam,
tiszta hangja a háború utáni
nemzedéknek, mély nyomorunk szava.

Nevelő szüleim a nevem váltig
tagadták, ezért hunokról olvastam,
míg Pistától elértem Attiláig.

8.
Míg Pistától elértem Attiláig,
sok mesét olvastam a hun királyról,
mikor Öcsödön voltam disznópásztor,
nevelőim nem értek csak Pistáig.

Nevemet folyton kétségbe vonták,
mármint, Attila név nem is létezik,
isten kardját is hiába lengetik
s hiába említik annak ostorát,

mégis, egy forró nyári beavatás,
isteni lényből szakadó lelkemet
megérintette égi simogatás.

A nyomor arcának tükre lettem,
lázadó lelkemben nem volt megadás,
elindult aztán istenek ellen.

9.
Elindult aztán istenek ellen,
harangzúgással felhőkbe szállva,
itt hagyva gyönge testemet magára
a lélek, isten nem emelt föl engem.

Földi kínlódástól meggyötört ember,
a mindenségben keringő bolygóról,
lelke röpke fénnyel szállt el, dalolón
elkísérte, hűvös csillagtenger.

Lelkem elszállt és vele az álmaim,
még cseng szívemben sok múló emlék,
mitől csilingelnek régi vágyaim.

Aztán elmúlnak a csillagos esték,
a szerelem is elsuhan s gondjaim,
az égig érő fán, kozmosz énekén.

10.
Az égig érő fán, kozmosz énekén,
hullámzik lelkem világom körül,
míg a Tejúton végleg elszenderül,
amint kihűl s lehull fagyok éjjelén.

Kínjaim is feledésbe hullnak
és a nyomor sikolya elcsendesül,
komor múltam ölébe beleszépül,
nyílt sebeim lassan heggé lágyulnak.

Varas emlékektől hemzseg az ég,
kizárva onnan minden kérelem,
amelyben létem javulása a cél,

az ős lélekbe, mi sötét végtelen,
a tékozló fiú újra visszatér:
összeránduló, szomorú lelkem.

11.
Összeránduló, szomorú lelkem,
ha szétgurult csigolyáimat ássa
és felhozza a fényes világba,
akkor is egyenes lesz gerincem.

Görcsbe rándult testem vívódott ebül
a nyomorral, a rongyokban fetrengő
sorssal, és néha kérte a teremtőt:
- kihez kedve ellen szólt keresztényül -.

Égi lényed bennem lángot gyújtott,
égek, kínok késeit szúrtad belém,
tagadásomért haragod sújtott.

Ne legyen árva a mindenség egén
tiszta lelkem, amit az ég nyújtott,
ünneplő ruhája patyolatfehér.

12.
Ünneplő ruhája patyolatfehér,
aztán eltűnik a hajnali égbe
felszálló angyalok seregével,
mint temetők feletti lidérces fény.

Fényt látott lelkem, ragyogó szépet,
elképzelt rögtön egy szabad világot,
hol igazát mondta, mint megszállott,
de nem szerezhetett csak ellenséget.

Milyen sötét minden és szomorú,
a halállal is régen kiegyeztem,
mert az enyém másfajta háború.

Csupán szép szavaimból áll seregem,
és megnyerhetem az égiháborút,
a lényem lüktetése minden versem.

13.
A lényem lüktetése minden versem,
és szívem egy sírkő alatt porlad,
fölötte múló csillagok zokognak,
ahol lezártam harminckét évem.

Roskadt lelkem nem bírta az igét,
igavonó baromként tűrte testem
a jármát, nem láthatta istenem
a hordalékon egy kis ember szívét,

amelyik széthasadt a sziklás parton,
hiába kapaszkodott az életért,
mikor fennakadt a habzó zátonyon.

Szégyentelen lettem, milyen tünemény,
és bolond, szurkálnak tudós orvosok,
fájdalmam keservén gyöngyöző remény.

14.
Fájdalmam keservén gyöngyöző remény,
a távoli jövőből új fény árad,
hol összeállnak szavakból a vágyak,
és verseimet mormolja sok szegény.

A szépet s jót akartam felmutatni,
- kitárni lelkem, mint tiszta szobát -
a világomról egy új látomást,
hogy szívük ne tudjon megtagadni.

Rám adta leplét a csillagos ég,
alatta megalázva az értelem,
hol meghurcoltak egy igaz szóért.

Rianással reccsen törékeny testem,
mint zavaros vizeken a vékony jég,
testem legyőzve, ha van győzelem.


15. Mesterszonett

Testem legyőzve, ha van győzelem.
Négykézláb jártam körbe a világot,
lábra állni sem tudtam, mily átok,
bár a hátam mögé állt az istenem.

Öcsödtől Szárszóig rángtam, halálig,
Batyumban féltő anyai szavakkal,
És megütköztem horgerantalokkal,
Míg Pistától elértem Attiláig.

Elindult aztán istenek ellen,
Az égig érő fán, kozmosz énekén,
Összeránduló, szomorú lelkem,

Ünneplő ruhája patyolatfehér.
A lényem lüktetése minden versem,
Fájdalmam keservén gyöngyöző remény.

Ha nem kérek túl sokat

Marin Sorescu:
Dacă nu cer prea mult

─ Mit vinnél magaddal,
Ha naponta kellene ingázzál
Menny és pokol között,
Előadásokat tartani?
─ Egy könyvet, egy üveg bort és egy nőt, Uram,
Ha nem kérek túl sokat.
─ Sokat kérsz, a nőt nem lehet,
Mert folyton csak mondana,
Megtöltené a fejed semmiségekkel
És nem tudnál készülni a kurzusra.

Csata Ernő haikui

A FENYŐ

Egyszer utánad
is eljön a szél, ne félj
és földre ledönt.
*
Suhogó ágad
hűvösségére, senki
nem emlékszik majd.
*
Fészeklakóid,
csörtető zuhanásod
szétcsiripelik.

Ştefan Augustin Doinaş verse

A körzős ember

(Omul cu compasul)

Az este bekarcoltam a homokba
egy másik, új rend képletét, ami
a dolgok titkos lényét hordozza,
mi nem romos, nem lehet mozdítani.

Itt, e gyűrű, ahová megpróbálom
befogni csillagok forgását a végtelenen:
valami bűvös kör tüzes medálon,
nyers étke önmagának és telhetetlen.

Marin Sorescu: Karika

A karika
Cercul

Az úton mendegéltem. Holdvilágnál, úgy, ősszel.
És utolér, majd elmegy mellettem
Egy karika.
Egy nagy vaskarika. Amelyik
Magától ment egyenesen.
Visszanéztem: eldobta volna, 
Vagy csak karikázik valaki?
Senki…
Végül is ki dobta volna el,
Olyan nagy és nehéz ‒ mint egy 
kerékráf.

Mihai Eminescu verse

Az ifjú korruptak
(Junii corupți)

Hozzátok szólok most, elámított lelkek,
Hogy epétek fakadjon, ó, kába szellemek,
Átokkal kell hassak;
A kékeslila karmú, embergyűlölő átokkal,
Mit ráégessek, mint marhára, homlokotokra
Az izzó vassal.
Jól tudom, hogy lírám süket fülekre lel
Elmétek körül, mi tele van szenvedéllyel,
A bűn óhajával;
Az elmétek, ahol tivornya tombol,
Görcs sorvaszt és részegség rombol,
A kéjtől kiszáradt.
Ó, fortyogjon a düh elcsigázott vénátokban,
Halott szemetekben, megkékült homlokotokban,
Hol véretek alvad;
Mert a Prófétának sosem kell tartania 
Az ájult erőtől, a legyengült karjaiban
A festett ifjaknak. 

Mircea Cărtărescu verse

A seb
Rana

I.
jaj nekem, a seb begyógyult
jaj, a vér megszáradt
és heges lett.
ó, uram, meggyógyultam!
 
mostantól a boldogság fog rágni
a lelki nyugalom marcangolni
és az őrültség ami volt, nem lesz mostantól soha,
nem, a vállát már nem fogom csókolni.
 
életem békében és harmóniában fog telni
sok olvasással, szabályos étkezéssel.
egészségemet a tüdőim eszik meg.
az ésszerűség széttépi az agyamat.

Nicolae Labiş: Az első szerelmek

Az első szerelmek
Primele iubiri 


Lelkembe vájtam szentélyeket,
Hogy oda faragott képeket tegyek,
Ahol szarvasaim merengjenek
Csillaghulláskor, ha odagyűlnek.
 
Sudár fenyőim és a nyárak
Zimankó jegébe zártan,
Alakod ezernyi mására,
Éppen képedben találtak.
 
És az alkonyat forrása
Sápadt vizek tükrén ringana, 
A gondolat feszes húrjában
Homlokod finom hajlata.

Nicolae Labiş verse

Az őz kimúlása
Moartea căprioarei 

 Az aszály megölt minden fuvallatot.
Elolvadt a nap és a földre csorgott.
Az ég lángoló maradt és pőre.
Csak iszapra lelnek a kutakban az őzek.
Az erdőkben gyakoriak a tüzek, a tüzek
Vadóc, ördögi táncokat űznek.

Apámmal megyek a domboldali bokrosba,
Karcolnak a fenyők, szárazak és torzak. 
Elindítjuk ketten az őzvadászatot,
Az éhségvadászatot a Kárpátokban.

Subscribe to this RSS feed