Balázs K. Attila regényéről

Az igazság körüli labirintus

„Laza de összefüggő, valamelyest kompakt narratívára vágyott, amely olvasmányos és könnyen emészthető, mégis bravúros dolgokat rejt.” – fogalmazza meg önmagával szemben támasztott követelményként C., a kisregény* főhőse, aki maga is regényt szeretne írni. Ennek megfelelően a könyvben számos reflexió található írással kapcsolatos problémákról:

„Tulajdonképpen a legjobb regényt kellene megírni, nem csak egy regényt, egy olyant, amiben minden eddigi benne van szőröstül-bőrőstül: az eddig felhalmozott tudásanyag szellemről, írásról, életről, meg ki tudja még micsodáról. Persze ez a gondolat rögtön a depresszió szélére sodorta mindig, hiszen képtelenség mindent tudni, amit eddig a pillanatig az emberiség felhalmozott.” Mit tehet mégis ilyen helyzetben az író? Kesernyés iróniával levonja a következtetést: „Marad tehát a véletlenszerű áskálás valami félismeretlen talajon.” És még két másik gondolat: „Hőseink általában ugyanazt testesítik meg, amik mi nem vagyunk, mert nem lehetünk. Amik nem merünk lenni.” Valamint: „Úgy írj magadról, hogy közben mindenkiről írsz: ez egy elég nehéz mutatvány.” A gondolati líra mintájára miért ne lehetne gondolati prózáról is beszélni? Balázs K. Attila kisregénye leginkább ennek nevezhető.                                                                          Regény egy íróról, aki regényt akar írni. Végig ott leselkedik a veszély, hogy a könyv pusztán egymásra utaló szövegek szövedékévé válik. De Balázs K. Attila sikeresen elkerüli a posztmodern irodalom csapdáit. A gondolatiságon és a jó értelemben vett szövegcentrikusságon túl egy fordulatos, olvasmányos regénynek lehetünk olvasói, amelyben több szinten/színen is zajlik a cselekmény. Néhol aprólékosan realisztikus, néhol a sci-fi műfajára emlékeztet, olykor szinte misztikus, máskor mintha próféták kinyilatkoztatásait olvasnánk. De mindent a maga helyén, akkor és úgy, amikor és ahogy kell. Bár első regénye, a szerző magabiztos mesterségbeli tudásról tesz tanúbizonyságot.Az ember életében választható lehetőségek, férfi-nő kapcsolat, a művészi önmegvalósítás problémái kerülnek terítékre, fordulatos cselekménybe, érdekes helyzetekbe ágyazva. A megközelítés személyenként és esetenként változhat, de a nagy problémák, dilemmák mindig ugyanazok: „...a megtalált, régi kőtáblák sem  eredetiek, hanem csupán valamilyen, még régebbi kőtáblák másolatai.” Az ember saját élete, amely mint valami áttetsző, képlékeny anyag, kocsonyás burokként veszi körül a benne rugdalózó egyént. Aki otthon is van benne, meg ki is szeretne törni belőle. Mindig mindent körbevesz valami. „Mert az anyag, ugye, az igazság köré épített labirintus.” Az író, mint kisegér, aki átverekszi magát az anyagon, hogy eljusson az igazság sajtdarabkájához. Az író, mint nagy kópé, aki regényében eljátszadozik a különféle lehetőségekkel, miközben vele is furcsa helyzeteket játszik el az élet, a még nagyobb kópé. Az író, mint főszereplő, aki a valóság labirintusában járva-kelve, gyakran forró helyzetekbe kerülve, bizony megégeti magát.                                                       Véleményünk szerint ezzel a könyvével a szerző jószerivel megfelelt annak a követelménynek, amelyet főhőse fogalmazott meg, és amelyet rövid írásunk első mondataként már idéztünk. Feltehető a kérdés: amennyiben A zöld fotel lakója valamely világnyelven jelent volna meg, nem ver-e fel nemzetközi írói-olvasói berkekben nagyobbacska irodalmi port? 


*Balázs K. Attila: A zöld fotel lakója. Budapest, 2013, Fiatal Írók Szövetsége, Hortus Conclusus sorozat.