Cserna-Szabó András: Sömmi c. kötetéről

A szerző korábbi kötete kapcsán (Veszett paradicsom, Magvető, 2014) az emberi kapcsolatok aljasságáról, reménytelenségéről, romlottságról, a világban megnyilvánuló cinizmusról, nihilizmusról beszéltem, no meg a szerző kétségbeeséséről, fogyatkozó reménységéről. Ott egy igazán torz és rettenetes világ sejlik fel 12 novellában, ami viszont ebben a „kisrománban” egy sajátos magyar vonatkozásban teljesedik ki: a szerző a pusztai betyárok világába kalauzol bennünket.

Nem szólnék arról, hányan, hányféleképpen dolgozták már fel ezt a témát, személy szerint Rózsa Sándort téve a középpontba. Inkább azt mondanám el, miért kellene elolvasni ezt a legújabbat.
A könyv véleményem szerint első sorban könyörtelen realizmusával hat. Azzal a realizmussal, ami megmutatkozik a pusztai világ ábrázolásában és a szereplők pszichológiájában ugyanúgy, mint a nyelvhasználat terén, a szociális viszonyok feltárásában, vagy a korabeli bonyolult etnikai kapcsolatok bemutatásában.
Ez a realizmus valahogy nem zárja ki a romantikus jegyeket sem, jó és rossz erős konfliktusát, az - akár romlottságukban - rendkívüli jellemeket, de szürrealista elemeket is szervesen magába olvaszt.
Jó és rossz örök harcában Rózsa Sándor valahova középre szorult. A jónak csak emléke van egy apa személyében, aki „nem adta”, és egy anyáéban, akit halálba kergetett az „örök ellenfél”. A rossz viszont minden bokorban ott van, folyamatosan lesben áll, jó szándékkal, bosszúvággyal, szerelemmel és szükséggel kövezve ki az utat, ami a lelkeket végül mind ama pokolbéli polcra juttatja, ahol sárral és bűnnel kenheti be őket az ördög – hiszen, mint ő maga mondja, ez a legkedvesebb szórakozása.
Az elbeszélő kérdését Cserna-Szabó érdekes huszárvágással oldotta meg. Nem Rózsa Sándor beszél, hiszen akkor talán túl kegyetlennek tűnne, vagy ellenkezőleg, oda nem illő feloldozást adna magának. Nem is harmadik személyű az elbeszélő, hiszen ebben az esetben egy külső zavaró tényező is érvényesülne, aki esetleg ítélkezne. A szerző meghagyja e sajátos világ zavartalanságát, s elbeszélőnek megteszi Rózsa Sándor cimboráját, Veszelka Imrét, a „legszöbb parasztot”, a Gazda bizalmasát, a betyársorsban osztozó jó barátot, aki gondolkodásban, szemléletben, mindenben hasonlít a hírös betyárra – csak éppen sorsa rendkívüliségében nem, hiszen a Rossz nem őt szemelte ki, hogy megkaparintsa személye által a világ egy szeletét. Férfiereje tudatában Veszelka meggyőződéssel állítja, hogy semmi nem úgy történt, ahogy azt eddig tudtuk, és a kortárs történelemnek egy sajátos értelmezését nyújtja, ami egyúttal az események hátteréül is szolgál.
Kivételes a könyv ábrázoló ereje, erős sodrása. A népi mondatfűzés kizárja a modorosságot, és felerősíti a szemléletességet, a láttató erőt. A szöveg néhol durva, néhol obszcén, de mindez annyi természetességgel gördül, hogy az olvasónak az az érzése, valami igazit kapott. Mintha a szemünk előtt történne meg, felmentést nem kérve, panasz nélkül a „sömmi”. Személy szerint bennem erős szégyenérzést keltett, ahhoz hasonlót, mint amikor népirtásokról olvasok, hiszen legbelül mind tudjuk, hogy most is folyamatosan emberek ezreivel történik meg ugyanez a „sömmi”, úgy, hogy hallgatásunkkal, a magunk semmijével hathatósan segítünk benne.
Mennyi bánatot, szennyet, bűnt és gyalázatot képes elviselni az emberi elme? Mennyit képes létrehozni, felhalmozni a hiúság? Meddig terjed a szív jósága, s meddig az isteni kegyelem? És mekkora az ördög hatalma a szíveken? Talán minderre nincs is válasz azok számára, akiket egész életük során körülvesz a „sömmi”, azok számára, akiknek a másik ember „valamisége” csak akkor tud megmutatkozni, amikor már erre az életre vonatkozóan nincs is jelentősége. A regény mégis ezeket a kérdéseket feszegeti.
A rendkívüli emberi sors történelmi hátterét tehát a ’48-as forradalmat megelőző évek szolgáltatják, erősen alulnézetből szemlélve. A kelet-magyarországi pusztán mindennek sajátos íze van: az emberek kiszolgáltatottak, nyomorultak, az összesűrűsödött férfiakarat céltalan, az etnikai feszültségek elbújva, titokban híznak, az elszigeteltség pedig gondoskodik a dolgok változatlanságáról. Végül aztán hiába a „valami”, ahová végül - a betyár valós élettörténetét követve - hősünk eljut. Kossuth katonája lesz a forradalomban, ám mivel itt a legerősebb a pozitív értékeket hordozó „valamiség”, a szürrealista szál is itt erősödik fel leginkább. 
Bár a betyár képtelen a „sömmit” valamire változtatni, a végkicsengés mégsem teljesen reménytelen. Rózsa Sándor egyféle alföldi Faustként alkut köt az egyetlen hatalommal, aminek erejét valóságosnak érezte: az ördöggel. És akárcsak Goethe hőse, ő is felmentést nyer – talán. Abban az esetben, ha – ettől az élettől eltérően – a túlvilági lét nemcsak „sömmi”.


Cserna-Szabó András: Sömmi. Magvető Kiadó, 2015.