Láng Zsolt kötetéről

Amikor Szabó Gyula a hetvenes évek végén megírta nagy regényfolyamát, A sátán labdáit, azt mondták a kritikusok, meg kell tanulnunk „szabógyulául”. Most, az új regényfolyam megjelenésekor ismételni lehet a különös, túlzó verdiktet: meg kell tanulnunk „lángzsoltul”.
A Bestiárium Transylvaniae – A föld állatai (2011) egy 1997-ben megkezdett sorozatot zár le, de egyik interjúban (kolozsvári Helikon, 2011. okt. 25.) ígér Láng Zsolt egy „tulajdonképpeni Bestiáriumot”, amelyben „csak az állatok lesznek, immár történetek nélkül”.

Ha végigfuttatja emlékezetén az olvasó a világhírű állatfigurákat, akkor Apuleius arany szamara, Swift okos lovai a Nyihahák országából, Saint-Exupéry jóságos rókája, Kaffka óriásrovara ötlik fel, a nagy fabulaírók alakjait nem is említve. 

Rokon figurák ezek Láng Zsolt állatszereplőivel, mégis nagyon különböznek. Ő vállalja a középkori elődöket, a 12-14. századi bestiáriumok szerzőit, és a fent említett első kötet bevezetőjében megemlíti az ötletet adó eseményt. A marosvásárhelyi Teleki Tékában egy megsárgult könyvlapon hatalmas szúnyogtetemet talált, körülötte piros folt, a könyv szerzőjének, Franzius Farkasnak a vére, aki a beste rovart az írás bűvöletében agyoncsapta. Olyan ez a szúnyogtetem, mint Proust teasüteménye, gondolatok, képzelgések, történetek, fantázia játékok sokaságát, sorát indította el. A hihetetlen és hihető határmezsgyéjén mozog, billeg, ingadozik a négy kötet (A második kötet a szerző számozása szerint két részes!) minden eseménye, Láng nem is törekszik megkülönböztetni az igaz történetet a mesétől, mindkettőt műveli: „A tények alig foglalkoztattak – írja az említett bevezetésben – sokkal inkább az írói metódusok.”

Így igaz, az elbeszélői hagyományok interferenciája érdekli, az emlékirat írók, a legendáriumok, a történelmi krónikák áthallásos szólamai, a, amelyek rendkívül bonyolult nyelvi rétegekké rakódnak le a Bestiáriumban.

Úgy ír történelmi regényfolyamot, hogy fölvesz egy valós eseményszálat, aztán elejti azt, vagy éppen beburkolja csodás állatok tetteibe, cselekedeteibe, így az emberi, az állati és a növényi világ kölcsönhatásainak hullámverésébe viszi az olvasót.

Abban is rokon a történelmi regényekkel, hogy van előrelépés az időben, a középkorral kezdi, és megérkezik a XX. század kulcsfontosságú időhatárához, 1989-hez.

Ez a friss, a tetralógiát lezáró, A föld állatai című kötet a múlt század hetvenes, nyolcvanas éveiről szól, amely periódus, a szökőárszerű változások miatt, ugyancsak alkalmas a nagyepikai feldolgozásra. Térben is lokalizálni lehet az események egy részét, erdélyi kisváros az, mégpedig Szatmárnémeti, a szerző szülővárosa, ezeréves történetét az okos róka meséli el. S ami már se nem történelmi, se nem realista, hanem imaginárius (vagy mágikus?) tér, az a pártkantin alatt, a csatornarendszerben fészkelő patkánycsalád fészke. Ott van egyedül bőség, a kanálisokban.

Az előző kötetektől eltérően már nem állatnevek adják a fejezetcímeket, sokkal nagyobb szerepet kap az ember, egy középiskola, egy Bori nevű diáklány, és természetesen működik az iszonyatos titkosrendőrség, a szekuritáté, annak dolgozik egy szégyenteljes besúgó siserahad, amely jelentéseket, feljelentéseket ír, és Láng Zsolt mind műfajilag, mint nyelvileg ennyi követelménynek igyekszik megfelelni: iskolaregény, politikai regény, kamaszregény, a forradalom regénye stb. stb., és ami a legnehezebb, mindennek adekvát narrációt teremt. Az elemzők (Margócsy István, Kovács Flóra) a (fel)jelentések nyelvi szövetét tartják sokra, bármilyen iszonyatos is ez, Láng valóban remekel e szövegek megszerkesztésével. Emiatt a sokrétűség miatt kell az olvasónak átképeznie magát, megtanulnia „lángzsoltul”, különben nem érti meg a dolgok, tünetek, jelenségek lényegét, mindenekelőtt azt, hogy minden viszonylagos.

Az utolsó oldalakon a román forradalom eseménykrónikáját rögzíti, ezzel több román és erdélyi magyar író birkózott, többek között Csiki László az Ajakírban. 

Pomogáts Béla hívja fel a figyelmet arra, hogy Láng Zsolt írásait már a forradalom előtt bátor szókimondás jellemezte.* Az Utunk évkönyvben, az Ezerkilencszáznyolcvanhat írásában kérdezte meg írótársaitól: „Idővel kiderül: gyarmatosítottja vagy –tója vagy te a romániai magyar irodalomnak.” Ebből született aztán Láng furcsa című irodalomtörténete: „Tója vagy tottja, 2008

Végezetül A föld állatai és az egész életmű legrokonszenvesebb vonásáról, a feminin jellegről kell szólni. Bori, a lány körül forog ez a különös világ, az ő tudatában születnek meg állatfigurák, események, az ő nevében és képviseletében írja Láng: „Az épületek, az utcák, a házsorok időszelencéjében benne volt a nő, akárha amulettben őrzött hajszál, viaszba burkolt könnycsepp, ereklyeként, amely kisugárzásával az ellenszegülőkbe fojtja a szót.” (153. old.)

* Pomogáts Béla: Erdély magyar irodalomtörténete, V-VI., 171. old.


Láng Zsolt: Bestiárium Transylvaniae IV. A föld állatai. Pozsony, Kalligram Kiadó, 2011.