Bartis Attila A vége c. kötetéről

„A vége” Bartis Attila hetedik kötete, talán éppen ezért, a mágikus hetes szám miatt sikerült ilyen „sűrűre”. Az volt a benyomásom, hogy a könyvben minden benne van, amit korunk embere átélt, éppen ezért bárki a saját történetének érezheti.  Kemény István fülszövege azt sejteti, hogy a mű megragadhatatlan a maga összetettségében, ugyanakkor „megad mindent, amit egy regény adhat: igazságot, őszinteséget, atmoszférát, mesét”. Ráadásul elsöprő érzelmi sodrást.

De lássuk csak, mi fér be két kutya közé.
Befér első sorban Szabad András. S ha már őt beengedtük, ahogy lenni szokott, bejött vele fizikai, szellemi és lelki életének megannyi vonatkozása. Szófukar különcsége, apjához fűződő ambivalens viszonya, társkereső esetlensége, és képek, képek – egy egész képekbe merevíthető század. Sorsok, amiről a leendő fotográfus kezdetben még csak fantáziál. Aztán – mint valami babonás, primitív bennszülött képzeletében – egyre élesebben főkuszált, egyre jobban kimunkált képek, amikben  pányvára köti az emberek lelkét, hogy aztán kedve szerint döntsön - akár úgy, hogy örökre fogva maradnak, akár úgy, hogy előkelő, pompás bemutató keretében örökre elengedi őket.
A történetet keretbe foglalta a szerző. Az első oldalon az 52 éves Szabad András mutatkozik be, akiből kiveszett már a hit, az anélküli reményt nevetségesnek érzi, és nem hajlandó hazudni: másnak sem, de önmagának főleg nem. Az életét azért írja le, hogy lehetősége legyen egészben szemlélni azt, hátha úgy megtudhatná, mi is az Igazság, esetleg tetten érhetné működés közben Istent. Ezt a Szabad Andrást a regény utolsó lapjain látjuk még egyszer viszont. Nem okosabb, mint az első lapon. Egyetlen fontos kérdésére sem kapott választ De az emberileg lehetséges legfőbb ajándékot csak kisajtolta az élettől: boldog. „Ennél több nem történhetett” – vallja ő maga.
Az „ennél több” – egy apa, aki a maga mérhetetlen lelki távolságában is lehetett volna kapaszkodó, de nem lett. Talán megfertőzte a korszak vírusa, és besúgó lett… ki tudja? Egy anya, aki szintén lehetett volna kapaszkodó, mégsem lett. Életet adott, aztán halálával kicsit el is rabolta azt: élete romjait őrző gyermekét hontalannak hagyja itt. Egy nő, aki lehetett volna kapaszkodó a maga mérhetetlen fizikai távolságával is, de mégsem lett. Talán megfertőzte egy másik korszak vírusa, és elment csillogni Amerikába… ki tudja? 
Nevetséges lenne Szabad András? Amiért az apjával él, amiért telezsúfolja vigasztalan sorsát anyja bútoraival, amiért Istent keresi egész életében megszállottan és érthetetlenül, és olyan tisztán, hogy végül óhatatlanul egyedül kell maradnia? Vagy tragikus? Tán egyik sem. Az első oldalakon könyörületből lelőtt kóbor kutya helyett az utolsó lapokon egy kölyökkutyát kap ajándékba. Egy titokzatos idegentől, aki a lánya. Kicsit olyan ez a befejezés, mint Az ember tragédiája Évájának diadala. Veszélyes, tele van buktatókkal, és néha értelmetlennek tűnik, de az élet él, és önmagával megbonthatatlan egységben, folyamatos spirálmozgásban halad egyre magasabb régiókba.
Lenyűgöz emellett a szerző stílusa. Mintha személyesen nekem találták volna ki. Olvasom, hogy tizenhat éves korától Budapesten élt, de erdélyi (székely) gyökerei tagadhatatlanok. Az ízes megfogalmazás és az életről való gondolkodás és beszéd valamiféle mágikus bugyra Szabad Andrást Tamási Áron Ábelével rokonítja, és valóban, életútjuk is hasonló, bár Bartis a maga hősét egyből a fővárosba hozza. Amerikával is hasonlóképpen ismerkednek, hasonló következtetésekre jutnak. Persze, mondhatnánk, hogy hiszen Tamási Ábelének istenhite egy pillanatra sem inog meg, a világról is az a meggyőződése, hogy az benne a dolgunk, hogy valahol otthon legyünk benne. Szabad András viszont hamisítatlan századfordulós egzisztencia, családi gyökerei visszavezetnek a világháborúba, és jól belelóg a 21. századba is. Ő már nem helyeket: embereket választ otthonául, ha már Istent sehol nem találja: anyját, apját, Évát, és végül egyelőre ismeretlen lányát. Mintha azt mondaná: azért vagyunk a világban, hogy valakiben otthonra találjunk, és valakinek otthonául szolgáljunk.
Fontos dolgokról szól a könyv, az emberi létezés megannyi kérdéséről. Születésről és halálról, szerelemről és gyászról, becsületről és árulásról, munkáról és csalásról, odafigyelésről és hanyagságról, szánalomról és könyörtelenségről, háborúról és áldott pillanatokról, kegyelmi állapotokról és állati szenvedélyekről, alkoholról, pénzről, tiszteletről, elfogadásról, piszokról, Istenről… Legfőképpen Istenről, akit olyan sokan, olyan sokféleképpen keresnek, hogy néha már-már megfoghatóvá válik…


Bartis Attila: A vége. Magvető Kiadó, Budapest, 2015.