Gergely Tamás anekdotáiról

Azt mondják, ha valaki sűrűn anekdotázik, az annak a jele, hogy mind erősebb benne a visszatekintési kényszer. Hiába, az élet telik, az élményzsák is lassan megtelik, jó ha a benne összezsúfolódottat feldolgozza az ember. Pontosan nem is tudnám meghatározni: Gergely azért anekdotázik, hogy rögzítse a múlt jelentéses történéseit, vagy azért, mert ezáltal hű maradhat irodalmi kedveséhez, a rövidprózához.

Tény, hogy a Ki eteti a sirályokat (99+1 anekdota. Üveghegy Kiadó, 2016) című legújabb könyve az utóbbi évtizedek szeszélyes, puzzle-szerű metszete. Olvasmányos és tanulságos. Próza és költészet, mikor hogy hozza a téma, de sose érdektelen. Tanúság rá, hogy igy is lehet saját életet elbeszélni, sejtetni, feltérképezni. (Engem, hétpróbás olvasót, kissé a Balogh Edgár-féle Acéltükör mélye – Félszáz igaz történet gyűjteményre emlékeztet; publicisztika professzorunk azért folyamodhatott e műfajhoz, mert csak igy tudta elmondani, azokban az időkben, a közelmúlthoz kötődő élményeinek tanulságait.)
Gergely Tamás anekdotái inkább amolyan tőle megszokott és elvárt fél- és egypercesek. Néhány cimet ideirok, kedvcsinálónak: Teréz anya intelmei, Borotva a kocsiban, Mátyás király Stockholmban, Aloé könnycsepp… De abbahagyom, mert különben nem tudnék leállni…


káféfőnix