Maros András Befutunk c. regényéről

Ez a könyv olyan preciz, mint a Feszty-körkép, csak nem olyan fennkölt és ünnepélyes. Nincs mit tenni, ilyen a művész sorsa: egyeseknek nagy korok nagyszerű témái jutnak, másoknak kis korok kisszerű témái. De nyugi: nem a kort, csak a művészt mustrálják a kritikusok, márpedig íróként még befuthat Maros András is! Szóval a Nagy Magyar Valóság kör-, akarom mondani kórképe egy rágógumi-rózsaszín borítóra rajzolt babarózsaszín kislányszoknya alatt… A címből egyszerre hallani ki reményt (amennyiben valami ambíciós csapatot képzelünk mögéje) és iróniát (amennyiben nem). De már az első mondat minden kétséget kizáróan eligazít, merre is induljunk: egy nő sietve kibújik pénztárosi köpenyéből.

Nem, a Nagy Magyar Valóság nem ambíciós csapatokról szól. De hát akkkor miről? Egészen ismerős összetevői vannak:
1 darab családanya, bizalmasan lerövidített névvel: Kucsmáné Ica. Később megtudjuk, hogy azok közé az egészen dörzsölt elitkommandósok közé tartozik, akik nemcsak, hogy teljes munkaidőben dolgoznak, de kiharcolták azt a jogot, hogy már nyitás előtt válogathatnak a használtruha-boltban;
1 darab családapa, múlt századból ittragadt névvel (Kucsma Pál), nagy, vizionárius lendülettel és ennek megfelelő megtorpanással. Róla azt tudjuk meg, hogy ornitológusi karrierje egy kínzókamrához hasonlító gyűrűzőállomás vizsgáztató emelvényhez hasonló asztalán éppen az utolsó vékonycsőrű pólinggal együtt vívja haláltusáját;
1 darab panellkás, északi fekvésű;
1 halódó házasság
1 darab egzotikus utónevű gyermek, mintegy emlékeztetőül fent nevezett halódó házasság értelmére, jelen esetben Kucsma Hédi
1 darab kedvezményes nyaralás (60%-os kedvezmény, de csak egy hosszú hétvégére)
1 csipetnyi romantika (a nyaralás helszíne egyben az egykori nászút helyszíne is)
1 folyamatosan (rossz) tanácsokat adó nővér, egyben barátnő
1-2 újgazdag (egyben ellenség)
1-2 haknizó celeb
1 tévéshow
1 kis politika
1 kis korrupció
elképesztő (pedig erre a generációra általánosan érvényes) tájékozatlanság, különösen az emberi kapcsolatok működéséről
Kifelejtettem volna valamit? Talán egy kis családillatú pátoszt. De ne nyugtalankodjanak, végül az is meglesz.
Két jelenettel így vezet be a szerző a Nagy Magyar Valóság mindannyiunknak ismerős téridő kontinuumába. Ica számára a turi-szamurájkodás, Pál számára pedig a poling a Valakiségük bizonyítékai, s mint ilyenek, szent és halálosan komoly dolgok. A harmadik jelenettől viszont nyakunkba szakad az irónia, ismertebb nevén a magyar sírva vigadás ősi képessége. A nyomorúságos pangások, lappangások, ki nem mondások, oda nem figyelések és freudi elszólások margóján azt a meggyőződést, hogy mindenkinek több és jobb jár, mint ami jut, vagyis Kucsmáék családi életét, mindennapoknak hívjuk.
A regény passzív “hőse” természetesen Hédi, mint ahogy folyton a gyerek a passzív főhőse minden család életének. A szülők, a maguk hősies antihősködésükkel, egy olyan pillanatában állnak az életnek, amikor úgy tűnik, minden megfeneklett. A kameraállás fejezetenként mozdul egyik alakról a másikra. Teszi ezt becsapósan; az egész regény kicsit olyan, mint a műveltető igék, hiszen miközben Hédire fókuszál, egyáltalán nem ő a lényeg. Sem a szülők, sem a regényíró nem teszi fel a kérdést, hogy a leendő szépségkirálynő vajon mit szeretne.
A sztorit a szerző évekkel korábban filmes forgatókönyvnek írta meg, de mivel máig kérdéses maradt, vajon valaha lesz-e film belőle, jónak látta regénnyé átdolgozni. Így aztán igencsak filmszerű az egész, jól megépített, ütős jelenetekkel, amik köré a történet jelentése is tömörül. Az egésznek az ereje szerintem abban áll, hogy talán nincs olyan olvasó, aki ne ismerne magára valamelyik szereplőben legalább egy-egy villanásnyi időre. A történet maga egyszerű, apa és anya belső életének kifelé vetülő visszfényei villannak fel két párhuzamos egyenesként, s – mint az euklideszi matematikában illik – a végtelenben, akarom mondani a regény végén találkoznak. Valahol ott, ahol megszűnik az önmaguknak való hazudozás. Egyszerű és tiszta az egész, mint egy novella.
A téma a szülő-gyermek viszony, ami a mai társadalom egyik alap-problémája. A szerző egyébként korábbi műveiben is előszeretettel taglalta ezt a kérdést, leginkább a kamaszok generációját preferálva. Hédi ezúttal fiatalabb, abban a korban van, amikor a gyermekek még nem képviselik önmagukat, rábízzák azt a szülőre. A fő téma mellett viszont korunk rengeteg kérdését érinti a szerző. Véleményem szerint leginkább azt, mennyire megvezethetők a szülők, akik saját álmaik, a társadalom kommersz valósága, a pillanatnyi siker csillogása és a gyermekszeretet ezernyi lehetséges módja között örlődnek. Kucsma Ica életének fő értelme egy időre az lesz, hogy lányából gyermek-szépségkirálynőt faragjon. Nem azért, mert mindenkinél szebbnek látja gyermekét, nem is azért, mert úgy gondolja, tehetsége jogán Hédit megilleti ez a cím. Onnan jutott eszébe, hogy egy sosem látott nő (aki mellesleg a szépségverseny szex- és pénzéhes szervezője) azt mondta, hogy a kislánynak “aranyos pofikája” van (mivel jól jön a plusz egy nevezési díj). Az események sűrűjébe került családot viszont előbb jól megrágja a gépezet, mielőtt kiköpné. Legnagyobb megleptésükre a kislány megnyeri a verseny első fordulóját – a haknizó sztárocska, aki az élmezőnyből lecsúszva zsűrizéssel is keresi a kenyerét, így próbál ráijeszteni a szervezőre, amiért nem fizet idejében. Tovább is van, mondjam még? Ugye kitalálják? Egy komédia könnyedségével és egy klasszikus tragédia bizonyosságával fonódnak egymásba az események, hogy az életközepi válságba került szülők végül kénytelenek legyenek magukba nézni és mérlegelni.
Vitathatatlan előnye a könyvnek a fergeteges humora. Néhol kesernyés iróniaként csörgedezik – hogyan másként, mikor az ornitológus Kucsma Pál munkája tárgya nélkül marad, mikor kihal a megfigyelt faj utolsó példánya? Máskor szégyenkező cincogássá vékonyodik bizony a nevetés, hiszen 30 és 40 között túl sok nő ruhatára lesz az Icáéhoz hasonlóan kaotikus, és túl sokaknak sikerül csak akkor tartani a lépést az “aktuális” trenddel, ha sikerül valami turkálóból beszerezni egy-egy exkluzív ruhadarabot. A két házastárs közötti “gyengéd” jelenetek néhol kárörvendő vigyort, néhol együttérző mosolyt csalnak ki az olvasóbó. A sztárokon szarkasztikusan heherészünk, a dologban érdekelt egyéb tényezőkön (úgymint saját igazukba fulladt újgazdag apukák, érték- és irányvesztett anyukák, kihasznált szállodaigazgatók) már tiszta szívvel tudunk nevetni. Sőt, mikor a kis Hédike kézbe veszi a főnyereményt – egy szögbeverőt eredeti csomagolásban! – már hasunkat fogva hahotázunk.
Aztán mikor letesszük a könyvet, akár pityereghetünk is egy sort, hiszen szinte mindannyian fogtunk már bele valamibe csak azért, mert tetszetősen ajánlották, verekedtünk már valami nevetséges előnyért, hittük el, hogy gyermekünknek jár az, amire sem nem vágyik, sem meg nem kaphatja, szurkoltunk elvakultan meggyűlölve a másikban a győzelem lehetőségét, gyászoltunk elgyámoltalanodva valamit, amit senki nem értett, és próbáltunk megmenteni valami pótolhatatlan emléket. Szinte mindannyian eltávolodtunk már valakitől, akit szerettünk, és – remélem – mindannyian nevettünk már önmagunkon tiszta szívvel.


Maros András: Befutunk. Scolar Kiadó, Budapest, 2017.