Hertza Mikola kötetéről

Örömhírt, jó hírt közölni – mindig felemelő érzés. Még az irodalomkritikában is az. Friss hangú, mesélni is tudó prózamester jelentkezett a keleti végeken, Csíkszeredában: Hertza Mikola. Történetei olyanok, mintha izgalmas, furcsa nevét (írja Herta alakban is!) nyújtotta volna papírvékony tésztalevéllé gyúródeszkán. Hol fájdalmas groteszkbe hajlanak az esemény-magvak, fragmentumok, hol az értelem kilobbanása utáni tébolyba, hol pedig csak úgy, váratlanul kilépnek alakjai a tárgyias, elviselhetetlenül monotonná vált, gyakorlatias világból a – semmibe.

Mindez eléggé ismert eljárás és írói gyakorlat az irodalomban, a Tóth Árpád-i verssor-töredék, az „indult a józan robot” olyan közkeletű, hogy felröppenhet az akár egy pékinas szájából is. Csakhogy…

Nos, ennél a „csakhogy”-nál kell keresni Hertza titkát. Mert hogy van titka, azt már az első tíz oldal elolvasása után megérzi az olvasó.

Molnár Vilmos írja az előszóban, hogy manapság az ember „az elfásultságtól már a fákat sem látja, nemhogy az erdőt.”

Tehát már a klasszikus bölcsességek igaza is megdőlt. Se a fát, se az erdőt nem látjuk. Milyen újkori vaksággal ver minket a Teremtő?

Minden bizonnyal erre a kérdésre keres választ első kötetével a fiatal szerző. Úgy belebonyolódtunk, mi, huszonegyedik századbéli emberek, a mindennapok nyűgeibe, hogy elveszítettük embervoltunk érzékelését. Se a társas-páros, se a társadalmi együttélés lényegét nem érzékeljük már igazán, sőt az egyén is kezd egészen furcsa jelzéseket kapni belülről. Az agyból. A pszichéből.

Ez lehet olyan méretű, hogy megbomlik az elme, s jön a halálugrás, akárcsak Arany János Hídavatás balladájában. A kakukkóra című elbeszélés alakja, Mihály vécéúszókát keres az ócskapiacon, de ahelyett kakukkos órát vesz, aminek a hangjától, amit eleinte áhítattal hallgat, megbolondul, s leveti magát az erkélyről a betonra, ahol hullamerevséggel szorongatja markában a semmit.

Klasszikus lenne a történet, ha Mihálynak (sőt a feleségének is) ne lett volna akkora élvezet a bongás, az órából kiugró kakukk látványa, amelytől képes volt „már-már költőien” gondolkodni.

Nos, itt aztán elmélkedhet a „jámbor olvasó”, mi minden söpört át rajtunk, mi minden száguldott át fölöttünk egy-, másfél évszázad alatt, amit kezdetben eufóriás örömmel fogadtunk, s ami, mint az arab mesében a kicsi kígyó, ránk nőtt, behálózott, kiszívta vérünket, agyvelőnket: autó, repülőgép, rakéta, űrhajó, rádióaktivitás, maghasadás, termonukleáris fúzió, atommeghajtású tengeralattjáró, lézersugár, pénz, divat, tévé, világháló. Még arra is volt torz fantáziánk, hogy a legcsodálatosabb hangszer nevével ruházzunk fel egy borzalmat: Sztálin-orgona.

A technikai abszurditás irányába mutat A lift írása is. Igazán hasznos, ártalmatlan, nélkülözhetetlen a magasba szökő épületek felvonója, csakhogy Hertza liftjének van egy nonszensz furcsasága. Tízemeletes a toronyház, mégis tizenkét gomb van a műszerfalán. Ennek a matematikai abszurditásnak természetesen az a következménye, hogy a tizenkettedik gomb megnyomásával a semmibe lehet fölrepülni.

Ennyi adalék éppen elég Hertza Mikola íróvilágának jelzésére. Civilben programozó, rendszermérnök, emiatt természetes, hogy a technika világából hoz új színeket, új variációkat, új élethelyzeteket.

De nem csak onnan. Éppen a kötet címadó írásával (Kísérteti jelleggel) újraírja a mitológiák, a legendák, a teológiai tanítások fejfájdítós történetét, a feltámadást. Kísért a gondolat, összevetni Tamási Áron, Rendes feltámadásával, de az szétfeszítené e jegyzet kereteit, s Hertza írása önmagában is megáll a lábán.

Ha Tamási a szegények igazát feszengette híres novellájában, Hertza huszonegyedik századi profán feltámadást képzel el. Ott az Úr angyala trombitál, itt, Hertzánál „az égieket személyesen nem képviselte senki”, hanem „a városi tanács által kijelölt illetékes” nyomja meg az összeeszkábált feltámasztó készülék Start feliratú gombját.

Ebből a szándékosan kilúgozott történetből csakis anarchia, szédelgés, korrupció, iszákos, lumpen alakok szédelgése kerekedhet ki. (Az írás anakronizmusa rokon Mikszáth Kálmán: Új Zrínyiász regényével.)

Hertza nem minden írásában rugaszkodik el ennyire attól a médiumtól, amelyben él. A Csíki-medence, Csíkszereda és környéke mind a nyelv, szójárás, névhasználatban, mind a történetek lokalizálhatóságában nyomon követhető.

Az abszurddal, a nonszensszel jól megfér a realitás. A Székelyföld urbanizációja, akárcsak más vidékeken, tönkre tette a falut. Két írásában is arra reflektál, miképpen borul föl a nemzedékek rendje, az egészséges hierarchia, az ember anatómiai épségét, egészségét biztosító életmód: Az élet értelme 1, Az élet értelme 2.

Az elsőben valóságosan tér vissza az unoka a nagyszüleihez a tornácos házba, a tyúkszaros udvarra, de a disszonancia nem is a városi és a falusi életmód különbsége miatt keletkezik benne, hanem a tudatlansága miatt. Azt kérdezi, miért kaszálnak itt az emberek, és mire használják a szárított szénát?

Itt a baj! A biológia lánc, pontosabban annak az ismerete meghibásodott az agyban. Ha az állatok nem esznek takarmányt, akkor az ember nem eszik…

Ki se lehet, nem is kell kimondani ennek az égbekiáltóan nagy szakadásnak a végső következményeit.

A második rész ötletével már messzibb rugaszkodik, ott ismét az időutazás a botkormány, amellyel mozgatja az eseményeket. „Bicsák Jenőt ötvenkilenc évvel küldték vissza a múltba, saját kérésére szülőfalujába.”

Ebből a játékból az kerekedik ki, hogy ő még nem létezik, 16 év múlva fog megszületni, s édesapja, Bicsák Lajos, aki ugyancsak „időutazó kapszulából” bújt elő, legényember.

És ez a sci-fibe illő story jól megfér azzal, hogy Bicsák a Konzervgyár kapusa, az időutazó kapszulát, használat után leadják az ócskavasba; a Feltaláló Intézet mélyen szántó ekét gyárt a termelőszövetkezet részére stb., stb.

Olyan földi, sőt földhöz ragadt táj- és cselekmény elemek, alakok, tárgyak vegyülnek az irrealitással, hogy komoly írói bátorság kellett azok egybeszerkesztéséhez.

Bizonyára Hertza Mikola fiatalsága, életkora is hozzájárult ahhoz, hogy túlhajtottan vakmerő megoldásokhoz folyamodott.

S ha már a fiatalos vakmerőségnél tartunk, akkor azt sem szabad elhallgatni, hogy ez a nagyot akarás néha fiaskót szül.

A Q. E. D. című karcolata csupán csak arról szól, hogy a lány szerelmi mámorában csuklóból levágja a kezét, ujjpereceit süti ki, s szolgálja fel mustárral az imádott fiúnak, utána lépét, veséjét… Öncélú és visszataszító ez a kannibalizmus, ez morbiditás.

Sokkal szerencsésebb oldalkijárat szerzőnk számára a humor. Hertza tudja, hogy nem elég fanyar mosollyal tudomásul venni az élet abszurditásait, kezelni is kell azokat valahogy. Hosszabb lélegzetű, több részes írásával – akár egy gördeszkán – fut tova, olyan éles kanyarokkal, ami meglódítja a fantáziát. Bizonyára életrajzi mozzanat a vizsga, mégpedig a lélektan-egzámen. Az írás címe: Stációk Az elbukott funkcionálanalízis-vizsga. A számítástechnikai tantárgyakból jeles student elhasal lélekelemzésből, s összeszorult torokkal botladozik haza albérleti szobájába, Bözse néne, a háziasszonya várja a küszöbön két macskájával, a plébános úrhoz parancsolja húsvéti nagytakarításra, mert a némber szent fazék, ráadásul ősz bajszával „egy szicíliai keresztapára emlékeztetett, csak magasabb, kövérebb és félelmetesebb volt, mint a maffia félelmetes urai.”

És így tovább. Szép kavargás, amiben benne van az erdélyi valóság minden eleme, a tömbházak rengetegébe fulladt templomocska, az utcai járókelők ortodox vakbuzgósága, a keresztre feszített Jézus szobor vegyszeres tisztítása, lemosása, majd újra megfeszítése.

Fiatalos kedvvel, bátran, vakmerően robogott be gördeszkáján Hertza Mikola az irodalomba, s még akkor is örömmel iramodunk a nyomába, ha itt-ott mutál a hangja, vagy ha azt érezzük, a kanyarokban kidob a centrifugális erő.
Várjuk a következő kötetét. (Hegedűs Imre János: Repkény a falon c. kötetéből. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2016.)


Hertza Mikola: Kírérteti jelleggel, Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2012