Vida Gábor regényéről

Olvasónapló helyett

Vida Gábor regénye izgalmas olvasmány. Vállaltan önéletrajzi, ennek ellenére úgy tudjuk olvasni, mintha rólunk szólna, épp ezért nem lesz bűntudatunk a kukkolás-élmény miatt.
Igazából nem is akartam írni az Egy dadogás történetéről. Előttem ugyanis már sokan írtak, minden jót leírtak róla, így, ha úgy vesszük, nincs igazi kihívás, s talán újat se nagyon tudnék mondani. Ezért hát nem is készítettem ezúttal jegyzeteket az olvasás folyamán. Amikor a végére értem a közel 400 oldalas könyvnek, és szívesen tovább olvastam volna, mégiscsak úgy döntöttem, hogy pár gondolatomat rögzítem.

És ezúttal nem esztétikai szempontból közelíteném meg elsősorban – ahogy kellene –, hanem a lélektani dimenzió felöl. Ez a könyv olyan, mint egy családállítás, mint amikor belenézünk egy ilyen zárt emberi közösség lelkének feneketlen sötétjébe, megpróbálunk feltárni összefüggéseket és megdöbbenünk. Mert vannak tabuk, titkok, dédelgetett sérelmek. A könyv azt sugallja, hogy ezeket ki kell mondani. De nem a megélés húsba/lélekbevágó pillanatában, hanem az utólagos megvilágosodás, megértés, feldolgozottság perspektívájából. S így már olyan „esettanulmánnyá” válik, melynek mentén ki-ki elkezdheti a saját lelki báránykáinak összeterelgetését, még akkor is, ha az kínos.
Vida sztoikus nyugalommal adagolja életének frusztrációkkal, megaláztatásokkal fémjelzett epizódjait, úgy, hogy érezhető: alapjában véve már feldolgozta őket, az írás már csak egy utolsó mozzanat. Nem vet siránkozást, ezért nem arat szánalmat/sajnálatot. Inkább valóban irodalommá emeli mindazt a sarat, amely – hasonló paraméterek között – bárkinek lelkét beborítaná. Apropó, paraméterek, vagyis körülmények, úgy is, mint coloure locale: a könyvben az 1970-80-90-es évek Erdélye (mit Erdély? – a fő helyszín az Arad melletti Kisjenő, ahol az Erdély-fogalom jószerével ismeretlen!) és Székelyföldje adja a hátteret. Kommunizmus, kisebbségi lét, se nem székely se nem erdélyi hibrid-identitás, ezt az önmagában is halmozottan hátrányos helyzetet dadogással tetézi. És mégis győztesen kerül ki belőle. Már amennyire győzni lehet egy ilyen helyzetben. Meg kívül kerülni.
Úgy képzelem a könyvet, mint egy lélekelemző maratont (apropó, a futás, mint megtisztulás: visszatérő motívum!), mint szellemidéző szeánszot, mint szembenézést saját démonainkkal. Amint az elején utaltam rá: a könyv arra provokál, hogy ki-ki végezze el magában ezt a tortúrát. Akkor is, ha gátlásokat kell legyűrnie, akkor is, ha a megértés megdöbbentő felismerésekhez vezet, akkor is, ha sértődések, duzzogások lesznek belőle, akkor is, ha művészi értelemben nem lesz ilyen kiérlelt, mint a Vidáé. Akkor is…