Nagy Attila: Csillagköz c. kötetéről

A Marosvásárhelyen élő Nagy Attila életében szervesen összefonódik a versírás és az orvosi hivatás, a kettő inspirálja egymást: orvosként testközelből tapasztalja meg a szenvedésre adott választ – az ember igazi énje az efféle határhelyzetekben ismerhető meg leginkább. Bevallása szerint mindig arra törekedett, hogy saját mércéje szerint a maximumot hozza ki magából költőként, ugyanakkor sosem próbálta felküzdeni magát az „élbolyba”, (bár tagja a Romániai Írók Egyesületének, a Magyar Írószövetségnek és az E-MIL-nek is).

Első versei tizenkilencéves korában láttak nyomdafestéket az Utunkban, kötettel azonban csak húsz évvel később jelentkezett: egyéb objektív okok miatt talán azért is, mert korábban nem érezte közlésre „méltónak” őket.
Verseiből egyértelműen kiviláglik az olvasottság, a világirodalmi műveltség, hogy a magyar és európai irodalom nagy költői megvalósításait „iránytűként” is használja.
Legutóbbi, Csillagköz c. kötete alapvetően önéletrajzi ihletettségű: gyermek-és ifjúkora emlékeit idézi meg, helyezi el egy tágabb keretben, a múltból mára vonatkozó következtetéseket levonva.
A kötet nyitó versében a lírai én tételesen is megfogalmazza a szándékot: a múlt megidézését, két idősík, két világ egybevetését, az idilli, naiv, öntudatlan, boldog gyermekkor és az elkomoruló, a számvetésbe, a világ megismerésébe belekomoruló felnőttkor intarziás képben való bemutatását:
„Idézlek feltétlen gyermekkorom/Ha szállt is meg később hamu meg korom/A mosoly a vigyor komikussá tett/Emberivé mégis s ha megvetett nem lett/Mindaz ami néhányunké és sokunké volt/Némán csüng a tábla bennem mert bezárt a bolt” (Előhang)
A versek a gyermek- és kamaszkor visszatérő helyszínei/települései szerint vannak tömbökbe rendezve. Mintegy cikluscímekként a következőket idézi meg: Nagyenyed, Erdőszentgyörgy, Borszék, Marosvásárhely. Líráról lévén szó, nem annyira eseményeket, mint inkább élményeket, benyomásokat, érzelmeket elevenít fel Nagy Attila. Önmagát csöndes, befele forduló, mélázó, érzékeny gyermekként ábrázolja – tulajdonságok, melyek predestinálták a költővé érésre:
„Szorongtam máért holnapért/Teremtés gyermeknyi szíve lelke/S ha nyugalmat leltem a mályva tövén/Csöndem a nyúlánk estharang/Gonoszul újra félreverte” (Erdőszentgyörgy 6.)
Az életesemények mondhatni szokványosak: ilyen értelemben tipikusnak mondható (kis)városi értelmiségi család sarjaként jelenik meg, aki ímmel-ámmal jár hangszerórára, minduntalan szerelmes, és csínytevéseken (is) jár az esze.
Az emlékezés olykor parciális dolgokat, apró semmiségeket őriz meg, de az identitás építéséhez/erősítéséhez ezek is hozzájárulnak. Például: az apa nejloninget vásárol, s amikor leveti magáról, az elektromos hatás miatt felállnak a szőrök a karján. Családi komédia, idill. És apropó, család: a versekben a szülők kálváriája, a kommunista Románia kisebbségi értelmiségieinek vergődése is megjelenik.
Szerető, támogató felnőttek hívódnak elő ezekben a versemlékekben, igen szép rajzolatú a nagyszülők, dédszülők emléke: „Nannyó a kedves fekete folt/A kemence mellett aprócska széken/Két kezét megadón egymásba ejtve/Naphosszat ült és hallgatott.”
Egyértelmű, hogy Marosvásárhely a költő számára az a hely, amelyik a felnőtté válás útján a legtöbbet nyújtotta és kérte. Több versben felbukkannak a jellegzetes vásárhelyi helyszínek: utcák, terek, a Maros-part:
„Siklottam a Maros jegén/A tájnak tárva karjaim/Vadkacsák nyári surrogása/Horzsolta emléknyi egem”.
Megidézi a város jellegzetes személyiségeit, figuráit is, és természetesen iskoláját, a Bolyait: „Otthon volt kemény/ A Bolyai a Bolyai a Bolyai.”
A versek időben előre haladnak (ha nem is teljesen lineárisan): a kisgyermekkortól a serdülés, a felnőttéválás felé. A kötet utolsó negyedében olvasható versek némiképp komorabbak, a gyermekkori idill szertefoszlásáról, a kemény valóság felismeréséről tanúskodnak. Melankolikusan, beletörődőn ír a város romlásáról, etnikai arányainak megváltozásáról: : „TIR-ek érkeztek éjszaka/És ömlesztették őket/Vegyszeres köd és kén szaga/Ülte meg ép tüdőnket//Zülleni kezdett városom/Felhígult mint a sör/S éreztem akik itt vagyunk/A pályánk még néhány kör.”
Ezt később, egy másik versben azzal egészíti ki, hogy számára ez a megváltozott Vásárhely idegen, viszont a valóságtól nem elszakadva igyekszik gyermekkori emlékezet-városában élni, már inkább csak legbelül megélni azt:
„A város most már bennem él/Lebontott utcái csendesen/Kövenként szállnak alá/És békülnek velem”.
A versek, bárha olykor nosztalgikusak a múltidézés okán, nagyon józanok és szigorúak is. Egy olyan lírai én jelenik meg a kötet lapjain, aki önmagát, helyét jól ismeri, számvetése pedig maximálisan őszinte. Például ebben a Székely Jánost megidéző versben:
„Verseimet olvasva Székely János/Nem szólt semmit – és azután sem/De leveleket küldött reklamálva/A nóvum hiányát s egyebeket”
Székely Jánosra, mint mesterére más versében is utal Nagy Attila, hangsúlyozva, hogy komor szigora kellett az ő költővé válásához.
Az Utóhang visszautal az Előhangra, azt újraértelmezve:
„Ha szállt is meg néha hamu és korom/Idéztelek s foglak/Gyermekkorom”. E zárlatban továbbá a folytatás lehetősége is benne foglaltatik. A kötet egésze arról győz meg: autentikus témát, s hozzá adekvát stílust, a bensőségességet és eltávolítást egyaránt lehetővé tevő nézőpontot választott a szerző. És igen, van még benne potenciál: részemről kíváncsian várom a folytatást!
A cím arra is utal, hogy a gyermekkori emléktöredékek versbe szedése egyfajta rendrakás, lehetőség a „csillagközi” harmónia megteremtésére. Ha utólagosan is.

Nagy Attila: Csillagköz. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2015.