Muszka Sándor: Szégyen c. kötetéről

Az, hogy ezeket a verseket már kéziratban is ismertem, valójában megnehezíti, hogy róluk beszéljek. Sok formán átkúsznak, egyesek lemaradnak, esetleg máshová kerülnek, ismét mások kígyó módjára vedlenek, teljesen átalakulnak, és így tovább... A kapott „kész termék” pedig vagy fedi a kézirat valóságát, vagy nem. A könyvekben az a legrosszabb, hogy zárt világot alkotnak, legjobb, hogy szerencsés esetben tovább lehet gondolni őket. Ebben az esetben a továbbgondolás egyenesen kötelező, ha nem riasztja vissza a gyanútlan olvasót a – hm... - végül is egyszerű cím: Szégyen.

Bár Sándor elsősorban költő, nevét a komikum tette ismerté. Abszurd párhuzam ez, főként, ha legújabb köteté vesszük alapul. A Szégyen olyan messze van az az híres Sanyi bától, A lusta dögtől, mint ide a Nap s még vagy kétszer vissza. Bár a két „vicckönyvnek” (annyi megnevezés született műfajukról, most maradjunk inkább ez mellett) sikere vitathatatlan, a mittudoménhányadik kiadásukat érték meg, a gyanút fogó, tapasztaltabb olvasó azért a tréfák közül is ki tud olvasni egy egészen más világot, amit a poénok próbálnak mintegy eltakarni, nem szándékosan. Valójában ezt ünneplem a könyvek igazi értékeként, igaz, a humor sem megvetendő, sőt.
Költő-író barátunknak ez a nyolcadik kötete. Szép szám, ha azt vesszük, hogy nem töltötte be még a negyvenet sem, ráadásul grafomániában sem szenved. Ötödik verseskötete. Állandóan abba a hibába estem, hogy mindegyik kötete után bőszen állítottam: kész, ezt a formát a költő kivégezte, a következő kötetben már muszáj változtatnia, különben kifullad, önismétlővé válik. Sándor kimondatlan válasza erre az egyfajta rendíthetetlenség volt: kötetről kötetre hozta az egyre gondosabban megmunkált formát, az egyre jobb verseket. 2005-ben jelent meg az első verseskötete (ha egy szamizdat kéziratot nem számolunk), a minőség pedig kötetről kötetre jobb lett (Versminőségi Osztály létrehozása, hm, nem is rossz ötlet, már csak egy szakbizottságot kell létrehozni megvalósításához, hogy polkorrektek legyünk).
2018-as könyve, a Szégyen a költő eddigi legjobb kötete. A nem kellő publicitást kapott Magányos nőknek, bukott fiúknak (2014) ugyancsak méltó folytatása. Az említett kötetet is már csak „darabokban” tudtam elolvasni, a Szégyent ugyan egyszerre, de mint említettem, felvértezett az, hogy kéziratban is ismertem az „anyagot”.
Már csak arra kell rávilágítani, hogy mi a Szégyen. Minek szenvedjek bemutatásával? Szenvedjen helyettem a költő úr, ha már képes volt egy öregotthonban dolgozni évekig, ahonnan a kötet anyagát is összegyűjtötte, s mintegy kiokádta magából. Kénytelen vagyok ezt a kifejezést használni, ezeket a verseket másként nem lehetett papírra vetni. Tehát beszéljen a költő: „Chopinnel kezdte / fél deci kevert / az asztalra szórta nyugtatóit / ez szilva / ez körte / ez barack / ez málna / ez virágoskert / ez a gyerekkorom”.
Ez a kötet valóban maga a Szégyen. Nagybetűvel. A társadalom perifériájára szorult emberek könyve, akik otthonokban várják végső órájukat. Az olvasó elé festett képek borzalmakat elevenítenek fel. Sorsok törnek össze játékgépeken. Az alkohol immár gyógyszer, s amikor az sem segít, jöhet a halál. Hogy lel-e abban megnyugvást az aktuális verslakó (verslakó, mert a kötetben leírtak közé bármikor beköltözhet bárki, elegendő egy szerencsétlen történés, úttörés, ha úgy tetszik: lélektörés), arra a költő sem tudja a választ. Sándor az elmúlás perifériájáról tudósított, ahol nincsenek szerettek, csak szeretettek, gyógyszerek próbálják uralni a testeket, kanálisok adnak otthont a szerelemnek, az ún. kétezer éves kultúránk úgy hasad darabokra, mintha soha nem is létezett volna (legalábbis értéke erősen „megkérdőjeleztetik”), az öngyilkosság büntetése az élve maradás, a remény – mint fölösleges toldalék – föl sem üti a fejét. Minek az, ha halott a test, az értelem, csak az érzelem az, ami még égetni tud, ha ugyan képes áthágni ennek a szörnyű valóságnak közönyből épített falait.
Más mondanivalóm nincs. Talán csak arra kérném az olvasót, hogy ha kezébe veszi ezt a kötetet, s elolvassa, ne lökje félre, hogy „ilyen nincs”. A valóság sokkal árnyaltabb, az élet sokkal egyszerűbb (és bonyolultabb), mint azt olykor hisszük. S mivel mindannyian részesei vagyunk ennek a valóságnak, ne feledjük, hogy a Szégyen is a valóságunkhoz tartozik. „Éji pillangó verdes a fényben, / visszahull egyre, nem éri el.”


Muszka Sándor: – Szégyen. KMTG Kiadó, 2018.