Fekete Vince

Fekete Vince

Szemlér Ferenc verseiről

Ha valaki végképp eltűnni látszik a XX. századi irodalomtörténet süllyesztőjében: ő az. Olvasni ugyanis nem (nagyon) olvassák, szavalni nem szavalják, neve és életműve az irodalomtörténetek és a könyvtárak raktárai mélyén szunnyad, várva az újrafelfedezését. Ezek, így, nagyon kegyetlen mondatok. Amikor azonban fellapoztam a marosvásárhelyi orvos-költő barátomtól ajándékba kapott, a harmincas évek elején megjelent kötetét, az volt az érzésem, hogy méltatlanul van ott, ahol van, és hogy megérdemli, hogy újra elővegyük, kihalásszuk abból a vélt vagy valós süllyesztőből.

Bözödi György válogatott verseiről

Épp a napokban olvastam Kemény István Lúdbőr című kötetében, Fekete István kapcsán, a múlt század harmincas éveiről: „Ekkoriban épp megtört a modernség lendülete. Kifulladt a húszas évek, gazdasági válság tört ki, szörnyetegek másztak elő a sötétségből, rossz előérzet szállta meg a szellemi életet. A művészetek visszaklasszicizálódtak. A modern civilizáció pár évre visszahőkölt, hogy aztán pár év múlva felvegye a pokolba vezető irányt. A harmincas évek az irodalomban is újklasszicista korszak volt a századelő modernizmusai, avantgárdjai után. Egészen különböző írók, egy széles nemzedék próbálta meg a világ jobbik, tisztábbik oldalát felmutatni.

Fekete Vince versciklusa

KIZÖKKENT IDŐ

Sz. L. levele K. E-nek, W. S. fordítása közben

„Nem fejtem a csillagok titkait,
nem kémlelek sem földet, sem eget;
mit érdekelne, mi új, s mi avítt,
jövő vagy múlt, a lehet, nem lehet?
Csak azt tudom, hogy míg te vagy, vagyok,
s amíg Veled, némán áll az idő,
s egy kurta óra sokkalta nagyobb,
mint a hiány, mi belőle kinő. – 
Pedig az óra, s a perc is: „lopott”,
s aztán fullasztó hetek, hónapok,
bő lakomákra ínséges torok
jönnek, míg megint újra felragyogsz;
     s a titkunk a csillagok titka lesz:
     kié vagy, tőlem mindig visszavesz.”

Horváth István válogatott verseiről

Falusi költő, de inkább a falu költője, annak minden terhével, hátrányával, majd előnyével együtt. Teher, hátrány inkább az elején, előnyök főleg a végén, de inkább a közepén. Hat elemivel, autodidaktaként, maga mögött hagyva aprócska faluját, Ózdot, „sorsának természetes díszletét” (Deák Tamás), a tájnyelvvel, igazi anyanyelvével felvértezve, természetes közegéből, falusi közösségéből kiszakadva lép a poétai mezőkre. És visszahőköl. Nem is a „mezőktől”, mert még csak nem is hihette, nem is remélhette, hogy vadvirágos rétek, csobogó patakok stb. várják, hanem az aszfalttól. Attól a városi világtól, ahová hirtelen belecsöppen. Kilép a parasztjai közül, és belép a városiak közé.

Markó Béla válogatott verseiről

Az utóbbi időben szinte évente kezembe kerül egy-egy új, nagyon erős, egységes, messze sugárzó hatású (bár ezekkel a sugarakkal egy ideje csak csínján!) verseskötet, amelyet aztán azok között a verseskönyveim között (tucatnyi ilyen van, hála Istennek!, az elmúlt tíz esztendőből) tartok számon nagy versekkel, kiemelkedő darabokkal, szívem szerint való tartalommal, amelyeket újra és újra leveszek a polcomról, belelapozok, beleolvasok vagy akár rendszeresen újra is olvasok.

Szőcs Géza válogatott verseiről

Ennyire készen, ennyire teljes fegyverzetben kevesen érkeztek az irodalomba, mint ő. Nála mintha már a kezdet kezdetétől készen lett volna minden: a világ, a nyelv, a szereplők; be volt népesítve a táj, megvoltak a díszletek, a hegyek, a völgyek, a folyók, a patakok, minden megvolt. És megvoltak a szerepek, a monológok, a helyzetek, a jelenetek. És mindennek már neve is volt; nem kellett nevet adni semminek, mert ő már mindent megnevezett.

Szabédi László válogatott verseiről

Nemrégiben Baka István kapcsán jegyezte meg Keresztury Tibor a Literán egy nagyon szomorú, majdhogynem megrázó mondatban, hogy „…épp most süllyed el menthetetlenül.” „Egyetemen nem tanítják, nem kutatják, utóélete nincs, monográfia nem születik róla, nem olvassa senki, költészete mindebből adódóan szépen lassan a feledés homályába vész.

A bicskáról még egyszer

Nem tudom, hogy létezik-e egyáltalán olyan férfiember, aki életében egyszer, egyetlen egyszer legalább ne látott volna, ne fogott volna egy igazi bicskát. Akinek nem volt soha a kezében egy igazi bicska, egy ilyen igazi ékszer, egy igazi, egy valódi, egy semmi mással össze nem téveszthető valódi bicska; mert az olyan, mint aki nem simogatott meg soha egy isteni nőt (legalább a tekintetével), mint akit  nem bűvölt soha el egy csodálatos nő csípejének ringatózása, arca, hangjának mélabús duruzsolása, mint akit nem babonáztak soha meg az incselkedően kihívó, érzéki ajkak, a formás, hosszú lábak, a combok márványszín oszlopai.

Bicska

Bicska nélkül nem ember az ember, nem férfi a férfi, legalábbis nem igazi férfi, csak szoknyák és Vesta kályhák körül lebzselő anyámasszony katonája, akinek  a Gyógyító kezek-, a Tudás fája-, a Család és egészség-kollekció meg a Jó konyha című színes receptgyűjtemény jelenti a mindennemű dolgok csimborasszóját.

A padlás

A padlás egy itteni, közismert hasonlattal élve olyan, mint a műbőrből (vinilből, vagy ahogy errefelé mondják: vinilinből) készült kabát: télen hideg, nyáron meleg. Nyáron fő meg benne az ember, csorog róla a veríték, patakokat ver a homloktól a bokáig, télen pedig ráfagy az egész szerelés, átfúj rajta a szél, bever a hó, jégcsapok lógnak kívül-belül, jégfésűk, jégkefék borzolják, karmolják, kaparják a benne levő testét, lelkét.

Subscribe to this RSS feed