Pécsi Györgyi

Pécsi Györgyi

Markó Béla Kerítés c. kötetéről

Szabó Lőrinc után valószínűleg – a 2016-ban Kortárs-díjjal kitüntetett – Markó Béla jegyzi a legtöbb szonettet; okkal hírlik, hogy a nagy elődhöz méltón ő is „a szonett nagymestere”. Szonett-koszorú remekei – a Költők koszorúja (1987), a Szerelmes szonettkoszorú (1988–89), a Passiójáték (2013) – bizonnyal a modern magyar líra kötelező antológiadarabjai. Nem csak a forma kitüntetett használata, a virtuóz verstechnika, a könnyed elegancia rokonítja Markó Béla költészetét a Szabó Lőrincéhez, de fegyelmezett, józan racionalizmussal társuló szenvedélyes, kíméletlen ön-élveboncolása is.

Átadták a Kortárs folyóirat díjait

2016. december 6-án, Budapesten, a Petőfi Irodalmi Múzeumban átadták a Kortárs folyóirat ez évi nívódíjait és a költőverseny elismeréseit. "s én csak állok a nagy út fordulóján, / minthogyha várnék valami csudát." (Jékely: Lézengés vasárnap délután) – címmel a Kortárs szerkesztősége idén is játékos, meghívásos költőversenyt hirdetett. Arra kérte a költőket, hogy 14-32 sor terjedelemben, tetszőleges versformában és hangnemben olyan verset írjanak, amely a "s én csak állok a nagy út fordulóján, / minthogyha várnék valami csudát."mellett még két tetszőleges Jékely-verssort is tartalmaz.

Szilágyi Domokos: Garabonciás

Korszerűbb versnyelv és forma felé

Cs. Gyímesi Éva monográfiájába a költő hithez való viszonyát vizsgálva megállapítja, hogy a hatvanas évek közepén változás észlelhető Szilágyi Domokos költői világképében, megrendül a világ ok- és célszerűségébe vetett hite, mely átalakítja a versek szerkezetét és nyelvezetét. A hit elbizonytalanodása, vagy még inkább az illúzióvesztés folyamata nagyon gyorsan zajlik le, a Szerelmek tánca (1965) kötet majd a változást jelző Emeletek avagy a Láz enciklopédiája és a Garabonciás kötetek megjelenése között mindössze két esztendő telik el.

Csiki László, a dilemmás író

„Magyar írónak indultam, gyerekkoromban. Romániai magyar íróként éltem 1984-ig (az utolsó két évben álneveken). Magyar nyelvű román írónak is neveztek egy lexikonban.  Öt éve Magyarországon élek, újrakezdve, hitem szerint magyar íróként tehát. Mindegyre azt mondják: erdélyi magyar író vagyok. Időnként, miközben sokan a magyar irodalom és nemzet oszthatatlan egységéről beszélnek, megkísért a gondolat, hogy felveszem a zimbabwei állampolgárságot. Hadd lám, akkor minek neveznek? Képtelen fanyalgásom nem annyira helyzetemre, mint a magyarországi irodalmi-szellemi élet közérzetszerű előítéleteire utal. Számomra a kérdés egyszerűbb. Erdélyről akarok írni ezután is, bár nem kizárólag.

Orbán János Dénes regényéről

„OJD az erdélyi Villon, csak még nem akasztották föl.”; „OJD az erdélyi Borges, csak meg ne vakuljon!” – Egyed Emese illetve Szőcs Géza ajánlja így a kötet borítóján az erdélyi irodalom fenegyerekét, extravagáns költőjét, életművészét stb., egyszóval: OJD-t.
Legutóbb megjelent regénye is (első változatát évtizeddel korábban írta, most át-, újraírta) kellőképpen borzas, dinamikus, izgalmas, könnyed, szórakoztató, szertelen, szeleburdi. Meg persze kicsit szomorú is, ahogy egy halállal kacérkodó szerelmes regényhez illik.

Ferenczes István: Arghezi - Ergézi

A 2015-ös év román-magyar irodalomtörténet szenzációja Ferenczes István filológiai, oknyomozói kutatásának az eredménye, amelyet most kétnyelvű, román-magyar kötetben is megjelentetett a csíkszeredai Hargita Kiadóhivatal. Ferenczes István hosszas nyomozás után kiderítette, dokumentumokkal bizonyította, hogy a legjelentősebb 20. századi román költő, Tudor Arghezi (1880-1967) édesanyja valódi neve Ergézi Rozália, nemzetiségét tekintve pedig székely-magyar.

Sütő András emlékének

László Ferenc, a kitűnő kolozsvári Bartók-kutató legutóbbi könyvének (Bartók markában, Kolozsvár, 2006) egyik beszédes című írásában (“Ó Libánfalva és Hodák!”) Bartók Béla 1914. áprilisi Maros megyei gyűjtőútjára emlékezik. Ez volt a huszonhatodik bánsági, erdélyi gyűjtőútja Bartóknak, s ez volt az, amelynek legfőbb hozadéka majd valóságosan is alakítja át egész gondolkodásunkat. Fonográfjával járja Bartók a színromán görgényi falvakat, Felsőrépát, Libánfalvát, Görgényhodákot, s aztán megtörténik a csoda: rátalál a szarvassá változott fiak kolindájára Idecspatakán és ennek bővebb változatára Felsőoroszin.

Tündér arcú mesélő

Lőrincz György: Isten köve című novelláskötetéről

Lőrincz György úgy mesél, ahogy mindig is meséltek az igézett lelkű katonaviselt férfiak: nagy szívvel és lélekkel, az igaz történeteket varázslatosan újraélve, a valóságos eseményeket csöppet elmoccintva a mesék titokvilága felé. Hogy ne fájjon annyira. Mert az ő történeteiben a fájdalom igazán fájdalom, az öröm igazán öröm, és persze minden úgy történt, ahogyan ő elmeséli. Éppen csak kicsit moccint az egyszerű, mindennapi történeten, csak kicsit emeli meg, épp annyira, hogy észrevegyük a hétköznapokban is a létezés csodáját. Ez a kicsit elmoccintás talán az erdélyi próza szerzői jogvédett sajátossága. Tamási Áron, Nyírő József anekdotikusságával, Sütő András szépnyelvű pátoszával, Sántha Ferenc időtlenségbe hajló tragédiáival rokonvilágú leginkább Lőrincz György novellisztikája.

Subscribe to this RSS feed