Bölöni Domokos születésnapjára

Bölöni Domokos mindenekelőtt arról híres, hogy ő az egyetlen barátom, akivel eddig még soha össze nem vesztem. Pedig sokszor próbálkoztam. Már csak azért is, mert szent meggyőződésem, barátnak sem jó az olyan ember, akivel legalább egyszer még össze sem lehet veszni. Istenem, hányszor vágtam a fejéhez igaz és igazságtalan dolgokat! Egyszer azt vágtam a fejéhez, hogy ahová ő bemegy, ott azonnal megjelennek a szúnyogok, a kivénhedt, részeges adószedők, közjegyzők, papok és besúgók. Erre ő azt felelte, pontosan így van! Nem is érti, miért van az, hogy ahová ő bemegy, ott azonnal megjelennek a szúnyogok, a kivénhedt, részeges adószedők, közjegyzők, papok és besúgók, de vegyem figyelembe azt a körülményt is, mely szerint fösvények az unitáriusok.
Kérdeztem, mi baja az unitáriusokkal? A katolikusok nem fösvények? Sem a reformátusok?  Azt felelte, hogy de. Fösvények ők is.

– Mindenféle vallású egyén fösvény, de nem éppen annyira, mint az unitárius egyén. Mert az unitárius egyének dobálták ki a gyönyörű szentképeket és szobrokat a templomokból, s még azt a pancsolt bort is irigylik tőlem, amit nekem tokaji gyanánt hoznak elő a pultról, pedig azt az italt nem ők fizették ki, hanem én. Előre fizettem, hogy biztos legyen!

Ennél a résznél valami eszébe jut Bölöninek és azt mondja, hogy most minek ugrasztom össze őt az unitáriusokkal, akik az egyetlen székely fejedelmet adták Erdélynek.

– Ami a szentképek kidobálását illeti, az az én saját nézetem – mondom neki –, de remélem, abban egyetértünk, hogy nem kellett volna mind kidobálni, a templomokban elférhettek volna. Most csak a verebek, ha járnak az unitárius templomokba!

Volt eset, kellemetlen, kényes erkölcsi dolgokat is vágtam Bölöni fejéhez, csak azért, hogy sértődjék meg:

– Nem vagy te túlságosan kövér?

Azt felelte, hogy de.

– Pontosan úgy van, ahogy mondod, túlságosan kövér vagyok. A feleségem reggel lement a boltba egy spárgával, végig mérte az összes nadrágot, zárás előtt egy perccel talált is nekem valót, de az fekete. Nem elég, hogy kövér vagyok, még feketének is kell lennem?

Egyszer a szülőfaluja elnevezésében is hibát találtam, hátha ezzel meg tudnám bántani.

– Szerinted mi az, hogy Dányán? Hogy lehet Dányánban születni és nem Dányában? Nagy ember vagy, megtehetnéd, hogy annak a falunak rendesebb nevet adjanak. Például azt, hogy Dánya. Ezt legalább ki lehet könnyen ejteni.

Erre azt felelte, pontosan így van!

– Sokan ki sem tudják mondani a falum nevét, de ha már így van, akkor így van. Akármin változtat valamit az ember, azt csak elrontani tudja. Nézd meg a világot, állandóan változtatnak rajta, most már tehén is alig van a legtöbb faluban.
Nem Dányán az, ahol alig van tehén, hanem a feleségem faluja, Abosfalva. Összesen négy, ha valamelyiket el nem adták. Dányánban két marhacsorda is tejel, összesen valami nyolcvan tehén.


Ezzel a Bölönivel nehéz összeveszni. Sok barátja van. Voltaképpen mindenki az ő barátja, kivéve egy-két nyimnyám alakot.

A minap, sörösüveggel a kezében, kissé tántorogva jött be hozzánk egy lerongyolódott, életunt, ráncos képű ember, aki senki másnak, csak egyedül neki köszönt.

– Szerbusz, Domi!

Kérdem halkan, közelebb hajolva, te, ki ez a lerongyolódott, életunt, ráncos képű ember, aki csak neked köszönt, úgy tett, mintha én itt sem volnék.

– Ez egy roppant érdekes ember, nagy a lelke – felelte Bölöni. És nagy volt a családja is, ameddig volt neki családja. Itt, ahogy megyünk át Csittdomokos felé, át  a hegyen, hát ott lakott. Egyszer jártam is nála. Jókat beszélgettünk az élet folyásáról. Még iddogáltunk is, de csak módjával. Az egyik unokája Betty, ő valahol Kanadában él, a másik unokája, Mari, ipszilonnal, aki majdnem Svájcban lakik, a harmadik Jolánka, na, ez a Jolánka is lakik valahol, holnap megmondom, hogy hol, mert nekem valahová föl van jegyezve.

– Olyan jó írónak indultál, díjakat kaptál, már meg is szerettem a novelláid hőseit, Pricskiliéket, Dunnyogópityukákat, még a seheresezádéságaidat is megkedveltem, pedig én nem nagyon szeretem a nyelvi innovációkat. Éveken át széles úton jártál az irodalomban – akár a bánat –, most miért nem írsz valami szépet, valami különöset, amilyen még nem volt ezen a tájon?

– Hát azért, mert nyáron nagy a hőség. És télen nagy a hideg! Aztán ugye, itt vannak ezek a mostani írói divatok, szememet sérti az irodalmi huzat. Most is piros, pedig hajnalban  csak átfutottam az újságokat…

– A napokban lesz a születésnapod. Az évforduló nem kerek. Éveid számában az első hatos, tehát ovális. A második hetes, tehát inkább szögletes, és át van húzva egy vízszintes vonallal. Mint Jézus Krisztus keresztje. Sok keresztet hordoztál eddigi életedben, vagy pedig kevés keresztet?

– Sokat. De egyik sem volt az én saját keresztem. Mindig a mások keresztjét hordoztam, ha kellett, ha nem. Ha akarták, hogy vigyem, ha akarták, hogy ne vigyem.
Aprócska házi keresztjeim azért nekem is voltak. De azokat is a feleségem s a gyermekeim hordozták mindég, ők direkt erre vannak teremtve – és értenek is a szenvedésekhez.
Énnekem csak egy kicsi táskám van, abban cipelem a barátaim címeit, gyermekeik, rokonaik neveit. És hogy hol laknak, merre vannak, mivel foglalkoznak, tudnak-e élni, melyik beteg, melyik egészséges.  Sokszor előfordul, hogy egyiket-másikat elveszítem, vagy összekeverem. Most is ez a helyzet.
Véletlenül nem tudod, él-e még Bajmolódy Balázska, aki ott lakott a pálvölgyi reformátusok temploma mellett, mindig a galambokat parittyázta, aztán ezért az apja megszidta és attól fogva csak verseket írt?

– Nem hallottam róla, de azt tudom, hogy a galambok parittyázásáról is lehetne  jó verset írni, ha van hozzá elegendő költői tálentum.

– A jó versekkel sok baj szokott lenni. Mert a jó versek, ha finoman is, de mindig oda suppintanak, ahol valami baj van az emberiséggel. Ezt pedig az emberiség nem szereti. Csak a szelíd, gügyögős, gyönge verseket kedveli az emberiség. Ezekben általában orgona virágzik, puha szőrük van a macskáknak, s a kövekre, fákra  kis szerelmi rongyok vannak  aggatva, úgy, amiképpen a spárgákon lógnak a száradni kitett ruhák.
Én például mindig költő szerettem volna lenni, de amikor nekifogtam a versírásnak, vagy nagy volt a hőség, vagy nagy volt a hideg.

– Lenne-é valami különleges kívánságod, amit teljesíthetnék születésnapodra?

– Lenne. Holnap korábban gyere ki a Kábelkocsmába, mert déltájt már rengeteg vendégünk lesz. Jönnek a tejesek, a sajtosok, a szamócások, a leolvasók, jön a postás, a presbiter, s ha ígéretét betartja, Márton Karcsi is, hogy elvigyen valahová.

– Hová akarsz menni?

– Nekem teljesen mindegy. Csak messzire vigyen. És hozzon is haza. Mint ahogyan szokta…

Most már nem tudom eldönteni, barátom-e nekem Bölöni Domokos, vagy nem barátom. Mert véle még össze se lehet veszni.