Mangalica mese

 Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy mangalica. Ez a mangalica egy szép napon arról értesült a sajtóból, hogy ő valójában őshonos román sertés. Először azt hitte, valami állati faviccről van szó, amilyennel manapság az újságok traktálják disznó olvasóikat. Ő ugyanis abban a szilárd meggyőződésben cseperedett föl száz kilós mintapéldánnyá egy alföldi tanyán, hogy tősgyökeres magyar sertés.

Azok voltak a szülei, a nagyszülei, az volt az egész kiterjedt nemzetsége. A család disznó legendáriuma szerint, amelyet elődei rovásírással kapartak a pajta falára, őseit Árpád vezér hajtotta a Kárpát-medencébe. Azóta a magyarság elidegeníthetetlen része vagyunk, porcus hungaricum, akárcsak a kalocsai paprika, röfögte neki büszkén az apja, a kocák hajkurászása közben lesántult öreg kan. Egy süldő számára fontos az identitástudat, édes fiam. Főleg, ha egy olyan ősi, ritka sertésfajtáról van szó, mint mi, magyar disznók.  

   S most, tessék, egy nemrég Magyarországon szervezett szakmai konferencián egy román állattenyésztő azzal a képtelen elmélettel hozakodik elő, hogy a magyarnak tartott mangalicák tulajdonképpen román disznók. Bizonyításképpen még fényképeket is mutogatott a résztvevőknek, melyeken a mi magyar mangalicánk legnagyobb meglepetésére erdélyi atyafiságára ismert, akiknek a felmenői Székelyföldön éltek disznóemlékezet óta. A román gazda viszont azt állította, hogy a képen látható sertések a dákó-román disznó kontinuitás elmélet élő igazolói, akiknek a felmenői évszázadokkal ezelőtt román disznók voltak, azonban az erőszakos magyar királyi sertés asszimilációs politika következtében sajnálatos módon elmagyarosodtak. 
   A mi magyar mangalicánk azon nyomban értesítette erdélyi atyafiságát a konferencián elhangzott szőrmeresztő előadásról. A rossz hírrel azonban jócskán elkésett, transzilván vérei ugyanis már azóta tudtak erről a dák-római sertés párzási teóriáról, amióta a román disznók államához csatolva, kisebbségi sorban sanyargó sertésekké váltak. Ezt írták a disznó történelemkönyvekben, ezt tanították a mangalica malackáknak a sertés tanodákban, ezt sulykolták hosszú évtizedek óta a többségi disznók fejébe. Nyugi, testvér, mi hűen őrizzük ősmagyar önazonosság tudatunkat, üzentek vissza az erdélyi magyar mangalicák alföldi rokonuknak, e disznó helyzethez passzoló kisebbségi öntudattal. Bárcsak bennetek is ilyen erős volna a kondaszellem! 
   Nosza, összedugták a fejüket a bölcs disznók, s a vitás kérdés megoldása érdekében hamarjában egy szakértői bizottságot hoztak létre, melyben jeles magyar történész, régész és genetikus disznók mellett elismert külhoni sertés specialisták is helyet kaptak. A neves tudós disznók arra a következtetésre jutottak, hogy a mangalicákban - határokon innen és túl - magyar és román vér mellett többek között szerb és szlovák vér is csörgedezhet. Meg tatár és török, német és orosz, örmény és zsidó, horvát és olasz… Minden olyan másfajta disznó vére, akikkel intim kapcsolatba kerültek hányatott történelmük során. Így aztán minden mangalicának joga van ahhoz, hogy annak vallja magát, aminek érzi, hozták a Kárpát-medencei disznó közvélemény tudomására végső következtetésüket. Ennek hallatára, mintha varázsütésre, minden felzaklatott disznó rögvest lecsillapodott, és békepatát nyújtott egymásnak, aztán nagy mulatságot csaptak a megbékélés örömére. Hét nap és hét éjjel folyt a tánc és a moslék, ahogy az egy disznómese happy endjéhez passzol.  
   Könnyű ezeknek a disznóknak…