Egy bársonyszék napirend előtti felszólalása

Tisztelt Ház, nem tartozik a munkakörömhöz az efféle orális megnyilatkozás. Ez kizárólag a miniszterek és képviselők dolga. Én csak egy bútordarab vagyok. Mint a Ház leltári számmal ellátott berendezési tárgya azonban nélkülözhetetlen kelléke is az önök hivatali tevékenységének. Mert, kérdem én tisztelettel, mihez kezdenének nélkülünk?

Már megbocsássanak a hasonlatért, de egy közméltóság csak nem állhat munkaidőben egyik lábáról a másikra, mint egy közönséges sarki kurva. Én, kérem tisztelettel, egyidős vagyok az épülettel. Rajtam már minden parlamenti párt képviselője ült. Az egyik fenék jött, a másik ment, én viszont maradtam. Engedtessék hát meg most számomra, hogy becsülettel végzett munkámra és idős koromra való tekintettel, én is felszólalhassak. Tessék?! Hogy fogjam már be a szám?! Hogy nem kíváncsiak rám?! Hogy itt országos kérdésekben kell fontos döntéseket hozniuk, s nem érnek rá arra, hogy egy szószátyár bársonyszék fecsegését hallgassák?! Hát ez szép, mondhatom! Na, figyeljenek csak ide, maguk mind, kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt! Már akik itt vannak az ülésteremben, s nem ügyes-bajos dolgaikat intézik éppen házon kívül. Maga is ott előttem, uram, igen, maga is, aki a költségvetési adatok helyett azt a gusztustalan pornófilmet nézi a laptopján! Eleget hallgattam már a hátsójuk alatt, igenis jogom van hozzá, hogy most az egyszer engem is meghallgassanak! Különben is nem én akartam magukat, maguk ragaszkodnak foggal, körömmel hozzám. Igen, jól értették! Azért hordanak össze hetet-havat a kampányok idején, hogy a választások után a seggüket végre rám nyomhassák! Tessék?! Hogy válogassam meg a szavaimat, mert nem tudom, hogy kikhez beszélek?! Ugyan már, ne nézzenek hülyének engem! Én ne ismerném magukat, én, akin politikusok nemzedékei koptatták a huzatot?! Évtizedekig hallgattam az üres dumáikat, a pitiáner hazugságaikat, a beleik rotyogását, és sokszor elgondolkodtam már azon, hogy mi undorítóbb, ami felül, vagy ami alul távozik magukból a szelek szárnyán. Maguk szégyentelenül visszaéltek a türelmemmel, a jóhiszeműségemmel. Az is igaz, hogy hosszú időn át voltam megbocsájthatatlanul naiv. Minden választás előtt azzal álltattam magam, hogy maguk egyszer majd felnőnek a feladataikhoz. Hogy szavaik és tetteik végre összhangba kerülnek egymással, s valóban a közérdeket fogják szolgálni, ahogy a választási plakátjaikon szendén mosolyogva hirdetik. Aztán egy idő után immunis lettem a hazugságaikra. A legszívesebben röhögnék rajtuk, de mint már mondtam, vén fából vagyok, s félek, hogy szét találok repedni. Más bajom is van, a politikus ülepekkel való folyamatos érintkezés közben bizony büdös lettem én is. Erre a minap egy vadonatúj kollégám hívta föl fintorogva a figyelmem, aki nemrég került mellém, régi széktársam helyébe. Őt leszerelték, mert elég rossz bőrben volt már. Tudják, az évek során jóval nagyobb kaliberű politikus alfelek nehezedtek rá, mint szerény személyemre. Szóval a kolléga nem bírta tovább a gyűrődést. Már a szú is csak hálni járt szegénybe. Ma reggel kaptam tőle üzenetet. Azt mondja, profi módon restaurálták, és még soha nem volt ilyen jó dolga, mint most. Képzeljék, egy luxus bordélyházba került. Új munkahelye a parlamenti pokol után maga a mennyország. Csupa tündéri popsi simul rá, nem bír betelni a selymes érintésükkel. Azt ígérte, beprotezsál engem is oda. Tisztelt Ház, kérem, sürgősen fogadják el lemondásomat! Különben a közvélemény elé tárom a piszkos dolgaikat. Tessék?! Hogy nem lennék képes ilyen aljasságra?! Ugyan miért nem? Ne feledjék, az itt töltött hosszú idő alatt nem csak a büdösség ragadt rám maguktól…