A legendák ahogyan születnek

Balla Zoltánnak
  
Gyerekkoromban imádtam focizni. A többi sportág nem nagyon érdekelt. Néha kimentem ugyan a Sportiskola kézilabda csapatának a mérkőzéseire, a Sétatér melletti salakpályára, de nem a játék kedvéért, hanem Dani bá osztályon felüli produkciója miatt. Nem egy szokványos figura volt az a kézilabdaedző, annyi szent! Ha a tanítványai kihozták a sodrából, az arcidege vadul rángatózni kezdett, majd transzba esett, s úgy ugrándozott a pálya szélén, mint egy született sámán szolgálatban, annyi különbséggel, hogy ő a szellemektől nem esőt vagy bő termést kért, hanem azt, hogy lépjenek azonnali intim kapcsolatba a rábízott fiatalok felmenőivel a lehető legliberálisabb pozíciókban. 

   Nekünk persze nem volt se edzőnk, se salakpályánk. Autodidakta zsenikként udvarunk hátsó részében rúgtuk a labdát, a zöldséges és virágos kertek szomszédságában, s közben arról álmodoztunk, hogy vérbeli futballsztárok leszünk. Hogy a cseleinktől a lelátókon eszüket vesztik a nézők, s filmre vett zseniális passzaink és parádés góljaink kötelező tananyagként fognak szerepelni még a dél-amerikai futball akadémiák repertoárjában is. Nekem volt még egy titkos vágyam, amit eddig még senkivel sem osztottam meg: magányos óráimban arról ábrándoztam, hogy egyszer majd az a tisztesség ér, hogy én vihetem a zászlót a csapatom előtt valamelyik nagy világverseny megnyitóján a közönség lelkes ovációja közepette. 
   Nagyra törő terveinknek egyetlen komoly ellenlábasa volt csupán: a szomszédunk, Galambos bácsi. Ha önfeledt játékunk közben a labda az ő veteményesében vagy virágágyásaiban landolt, abból mindig heves szópárbaj kerekedett köztünk. Egyszer aztán a szétbombázott salátái láttán totál kiakadt az öreg, habzani kezdett a szája, s amikor mi a lehető legudvariasabb hangnemben kifejeztük aggodalmunkat romló egészségi állapotát illetően, s melegebb égtájat javasoltunk gyógyulása érdekében, válaszképpen leöntötte szarral álmaink szakrális terét. Napokig a közelébe se mehettünk imádott pályánknak. Sőt, az egész utcát belengte Galambos bácsi extrém bosszújának gyomorfelforgató bűze, s a gyalogosok orrukhoz nyomott kölnis zsebkendővel tudtak csak közlekedni a kapunk előtt. 
   Néhány nappal Galambos bácsi rendhagyó partizán akciója után, május elsején, jobb híján én is kimentem a majálisra. Akkoriban az volt a szokás, hogy a város élsportolói felvonultak a fejesek dísztribünje előtt, s közben a hangszórókból csak úgy ömlött a teljesítményüket dicsérő szavak áradata. 
   - Hé, te, ott!!! – dörrent rám egy hang, amint az előkészületeket figyelve bámészkodtam a Sétatéren. 
   Dani bá volt az. Ott állt a hátam mögött, edzői kitüntetéseivel teletűzdelve, s Clark Gable stílusú vékony bajusza csak úgy rezgett az idegességtől.
   Hogy merészel egy kisvárosi kézilabdaedző Pelé, Cruyff és Platini utódjához, hogy Puskás Öcsiről ne is beszéljek, ilyen hangnemben szólni, gondoltam levegő után kapkodva. Mielőtt azonban verbálisan is kifejezhettem volna fölháborodásomat, a kezembe nyomott egy kézilabdás dresszet.
   - Vedd már föl, mire vársz?! – sürgetett. – Tudod, öcsi, nagy szarban vagyunk. A legjobb játékosom az utolsó pillanatban lebetegedett, s pótolnom kell mindenképpen a hiányát. Te pont jó leszel, azonos a méretetek. Azok a bunkók ott fent - mutatott a díszemelvény irányába - úgysem veszik észre a cserét.
   Így vonultam föl én, zászlóval a kezemben a kézilabda csapat élén azon a hajdani majálison. S miközben a hangszórók a csapat eredményeit harsogták, a Maracana stadion gyepszőnyegét éreztem a talpam alá simulni...