Álomadó

Szürke kisember vagyok, az álmaim azonban szépek, színesek, izgalmasak. Persze vannak rémálmaim is. Mint mindenkinek, és nem is egyszer. Valójában nem az a lényeg, hogy mit álmodunk éppen, hanem az, hogy az ébrenlét jól ismert, szigorúan felügyelt valóságából ellenőrizhetetlenül átszökhetünk egy rejtett, titkokkal teli világba. Mindez azonban már a múlté.

Emlékszem, hosszas előkészületek előzték meg a változást. De hát ki a fene foglalkozott akkoriban ezzel?! Én biztosan nem. Különben is nem gondoltuk, hogy az állam képes lesz véghezvinni ezt az őrültséget.
   Azzal kezdődött, hogy az ország pocsék gazdasági helyzetéről mindenféle kimutatást, tanulmányt, táblázatot jelentettek meg a médiában. Jóval többet, mint azelőtt. Mi vagyunk a legszegényebbek a régióban, nyilatkozták a politikusok, bizonygatták a gazdasági szakemberek. Ezen persze nem lepődtünk meg, nap mint nap a saját bőrünkön tapasztalhattuk meg állításuk igazát. Márpedig ez ellen sürgősen tennünk kell valamit a szebb jövőnk érdekében, folytatták gondolatmenetüket az illetékesek. Tettek is: megnövelték az adókat, s újabbakat vezettek be. Hogy azonban meg fogják adóztatni az álmainkat is, az meg sem fordult a fejünkben. Eleinte azt hittük, valami hülye viccről van szó, de aztán kiderült, hogy igenis komolyan gondolták. S tudják, mivel érveltek azok a minden hájjal megkent gazemberek? Hogy az álmok olyanok, mint a műalkotások, melyeknek nincs reális értékük, mégis tiszteletdíjat fizetnek értük a szerzőknek. Őket pedig annak rendje és módja szerint minden civilizált országban megadóztatják. Márpedig ha ez így van, miért ne lehetne az álmok után is adót fizetni? Erre mondta a szomszédom, Berci bá, akinek leginkább harctéri rémálmai vannak, hogy bazeg, akkor én valójában nem csupán egy szétlőtt tökű, veterán tüzér vagyok, hanem egy megrendítő háborús tapasztalatokat feldolgozó, agg álomművész. 
   Még akkor sem vettük komolyan ezt a képtelenséget, amikor az adóbevallási űrlapokon megjelent az Álmai rovat. Amikor azonban az adóhátrálékunkat kíméletlenül behajtották, végre rádöbbentünk, hogy az abszurd ötletből könyörtelen valóság lett.  Eleinte jelentéktelen összegről volt szó. Szimbolikusról, mint mondták. Aztán finomítottak a rendszeren. Megjelentek a különféle álomkategóriák. A kusza álomfoszlányok csekély adóval jártak, az erotikus álmokat viszont keményen megadóztatták. Persze itt is voltak különbségek. Kevesebbe került, ha hervatag sógornőnkkel bujálkodtunk a konyhaasztalon, viszont ha ugyanezt csináltuk tüzesvérű, bennszülött lányokkal első osztályú egzotikus szigeteken, azért luxusadót kellett fizetnünk, még akkor is, ha a beteljesülés előtt sajnálatos módon felébresztett az asszony. A rémálmok minőségét egy szakmai zsűri állapította meg, minél hátborzongatóbbak voltak, annál többet kellett fizetni utánuk. 
   A hatalom túlkapásaihoz hozzászokott állampolgárokként megpróbáltunk kiskapukat találni. Eleinte egyszerűen letagadtuk, hogy álmodtunk. Amikor azonban láttuk, hogy ez hiábavaló, mert az álomellenőrök előbb-utóbb úgyis kiderítik az igazságot, az eredetieknél olcsóbb kategóriájú álmokat tüntettünk föl az űrlapon: összefüggéstelen álomepizódokat, B kategóriás lidércnyomásokat, szürke álomtereket, melyek semmiben sem különböztek ébrenlétünk helyszíneitől. Mondanom sem kell, hogy ezzel a módszerrel is kudarcot vallottunk. Utólag mindig kifizettették velünk az álomcsalásainkból származó különbözetet – büntetőkamattal együtt. Voltak, akik annyira elkeseredtek, hogy egyszer s mindenkorra le akartak mondani az álmokról. Házi készítésű álomirtó szereket szedtek, melyek azonban egy idő után tönkretették az idegrendszerüket. Ekkoriban jelentek meg az áloműzők is, akik égre-földre esküdöztek, hogy képesek minden álmunktól megszabadítani. Nem tudom, hogy mennyire voltak hatékonyak, mert örök életemben viszolyogtam az efféle hókuszpókuszoktól, de nap mint nap olvashattunk arról, hogy hol itt, hol ott buktak le gyanús praktikáik űzése közben.   
   Hogy az adóhivatal miképpen informálódik álmaink felől, azt senki sem tudja. Sokan úgy vélik, hogy a hatóság valami ördögi álomdetektor által szerez tudomást arról, hogy alvás közben mi történik tudatalattink legrejtettebb zugaiban. Ilyen készüléket azonban még senki sem talált az otthonában. 
   Hosszú évek teltek el e képtelen adónem bevezetése óta, s már csak egyetlen dologban bízhatunk: ez az egész álomadóhistória is rémálom csupán, A kategóriás horror, de talán egy szép napon végre felébredünk, és jót nevetünk rajta. Vagy mégsem?