A varázsszó

Három fiú toporog az ajtó előtt. Nem először jönnek, már többször elküldtem őket. Mondjad gyorsan, dörrenek rá az előre merészkedő legnagyobbra, igyekezve szigorú, sietős, hivatalos képet vágni. Van valami?, böki ki. Tessék? Megismétli: Van valami? Továbbra sem értem. Bárgyú arcot vágok, tényleg nem értem. Van valami?, kérdezi most már harmadjára. Valami ennivaló, teszi még hozzá, mintegy a gyengébbek kedvéért. Persze hogy van. Ha ledolgozod, hallom magamat.

No erre már iszkolnak is, és csukják maguk mögött az utcaajtót. Megnyugszom, hogy egy időre lerendeztem a "cigánykérdést". Nem is jönnek egy darabig. Telnek a hónapok, időnként azért még becsengetnek a kérdéssel, hátha jobb kedvemben találnak: van valami?, mire a megszokott, munkára serkentő válasz küldi őket tovább. Néha látom őket az autóból, amint a soron, ahogy ők nevezik az utca és egyben a falu végét, ahol laknak, szóval a soron múlatják az időt játszással, ténfergéssel. Időnként köszönünk is egymásnak, felismerik az ezüst színű autót, benne a kopaszodó fejet. Így múlik az idő. A kertemben méteres a gaz, ők meg nem kapnak semmit a semmiért. 
Csengetés. Ők azok. Csodálkozásomban nincs is időm felölteni a hivatalos képet, aztán megint csak bárgyú, értetlen és csodálkozó arckifejezést vágok, amikor váratlanul ezzel kezdik: Csókolom. Van munka? Hebegek, dadogok: mármint, hogy mi? Mi van? Munka. Van valami munka? Lám, tudják, hogy ez a varázszó. Ettől megenyhülök. Lehet, ott lenn a soron is beszélik már ezt a szigorú embert. Persze, hogy van, gyertek csak velem. Lehet válogatni a kapák között, kijelölöm nekik a parcellát, ahol a nyár eleji kánikulában, a nagy fa árnyékában még valamennyire nedves a föld, lehet tán haladni valamicskét. Gyertek majd előre, ha megszomjaztok, biztatom őket. Nem tudni, hallották-e, mert belevetik magukat a munkába. Visszatérek a kocsimosáshoz. Közben azon gondolkodom hamarosan jönnek majd lógó orral, hogy kemény a föld, nem megy a kapálás. Volt itt néhány felnőtt ugyanis nemrég, azok öt perc múlva letették a lantot és sietősen távoztak. A párom le is teremt, minek adok ilyenkor kapát az emberek kezébe, nem látom, hogy szikkadt a talaj, nem volt eső hetek óta. No de a fiúk nem jönnek. Majd húsz perc múlva a legkisebb, a Géza gyerek, de ő is csak azért, hogy menjek egy kicsit hátra, nézzem meg hol tartanak. Várjál, viszek vizet is. Meleg van, a délutáni nap harminc fok fölött ontja a hőt. Nagyot nézek, mert a kiadott munkát becsülettel elvégezték. Megdicsérem őket: látjátok, tudtok ti dolgozni. Fellelkesülnek, nemsokára befejezik a további földterületet is, majd együtt szedjük vedrekbe az építkezési hulladékot. Hát a Pisti hol van? Ő a legnagyobb testvérük, egyszer eljött dolgozni ő is, de másnap már elfelejtett visszajönni. A városban, jön a válasz. Azt üzente, hogy többet nem jön vissza a faluba. Nocsak, mondom. Hát ennyire elege lett ebből a helyből? Azt üzente, jobb neki a városban. Hát, ha jobban szeret koldulni, akkor tényleg, replikázom és folytatjuk tovább a kőszedést. 
Befejezzük a munkát, rövid pihenés után gondolok egyet. Gyertek be, kezet mosunk. Egyenként jönnek a kagyló elé. A legkisebbik, Géza, a csappal bibelődik, aztán mutatom, hogyan akasztjuk fel a törölközőt a helyére. Mindenki kólát kap, illedelmesen megköszönik. Játszottatok már csocsót? Határozatlan igen a válasz. Játék közben kiderül, nem sokat konyítanak hozzá, de annál nagyobb kedvvel bökik a bábukkal a labdát. Fergeteges a jókedv. Leginkább a kicsi engedi el magát: tapsol, sikongat. Azon gondolkodom, most végre egy kicsit gyermekek ezek a koravén lurkók. Félóra játék után megkapják a „valamit”, amit annyit kértek: ételt és édességet. Holnap megint jövünk dolgozni, ígérik. Most megyünk a Berettyóra fürdeni. Az ajtó mögül még látom, hogy már veszik is elő a tábla csokoládékat a zacskóból. 
Kora este van, csengetnek. Ők azok. Most jönnek a Berettyóról. Jöhetünk dolgozni? Már-már korholó szeretettel nézek rájuk. Ne vicceljetek fiúk, majd holnap. Majd holnap. (Magyar Nemzet)