Önfelszámolás?

A síráshoz, anyaországi nemzettársainkhoz hasonlóan, mi is jól értünk. Ha végiglapozzuk a rendszerváltás óta kiadott lapok kollekcióit, hamar belefáradunk abba a rengeteg és vég nélküli rinyálásba és panaszkodásba, ami nyomdafestéket látott azóta. Hogy a többség kegyetlen beolvasztó politikája, a nemzetállamra törekvő románok, a sors, ami ellenünk fordult, amott Trianonban, ahol a győzők érzéketlenül megszabdaltak minket, meg a fárasztó jelen a beolvadásról, a nyelvi jogok hiányáról, arról a sok-sok küzdelemről...

Mennyire fárasztó ez a sok-sok, vég nélküli sajnáltatás. Aminek az a vége, hogy ha más nem is, de mi nagyon sajnáljuk magunkat. Elhisszük magunknak a sokat ismételt dolgokat. Csak arról feledkezünk meg, hogy ebben az egészben mi is sárosak vagyunk. Nem kicsit, nagyon. A saját felelősségünk elmarad a kanyarban. Román, szlovák, szerb, mindenki hibás, csak mi vagyunk, akik mindig jót s jól akarunk, de a világ összeesküdött ellenünk, a háttérhatalom, meg különféle csoportok, amelyek folyton eldöntik a világ jövőjét, s bennünket meg kiváltképp nem kedvelnek. Önfelmentésben jók vagyunk. Világbajnokok.
Ez az elképesztő mennyiségű nyavalygás és siránkozás nagyon fárasztó lehet már másoknak. Folyton ezt hallani, ezt a jellegzetesen egyoldalú és jellegzetesen magyar panasztengert, amibe bele lehet fulladni. Néha elmondják nekünk, hogy seperjünk tán a saját házunk táján is. A változatosság kedvéért akár. Lenne mit. Hiszen a Mohácshoz, Trianonhoz vezető utat nem a török és román kövezte ki, hanem saját magunk. S ezt a rendszerváltás utáni erdélyi önfelszámolást sem csak a román állam végzi, hanem saját magunk is. Legalább annyit ismerjünk el, hogy: is. Ami nekünk jut, hogy egy-egy magyar nemzeti ünnepen sírva vigadunk, siránkozunk nemzeti tragédiáink felett. „A sors oly kegyetlen volt velünk” – mondjuk ilyenkor, míg végül magunk is elhisszük. ’89 után a sirt hantoló lapát a mi kezünkbe került. Saját magát temeti a szórvány, önmaga választja a többségi iskolát drága csemetéjének - a románul érvényesülés érdekében. Kicsiny magyar világunkban egymást fúrjuk és faragjuk. Aki érvényesülni akar, az vagy rokona és ismerőse, vagy „boldog őse” hátán kapaszkodik felfelé, vagy a kiutat választja. Magyar, olasz, német, angol stb kiutat. Egymást aprítjuk. Barabbási kegyetlenséggel, pilátusi cinizmussal, farizeusi lelkülettel. Azt hisszük, így legalább nekünk jobb lesz, pedig dehogy, a saját sírunkat ássuk. A gyászistentiszteletet pedig lehet már más nyelven mondják felettünk. Beszélünk megmaradásról, összefogásról, mert megszoktuk, hogy ez a téma, a szokásos erdélyi magyar szókincs része. Ezt kell mondani, mert ezt akarjuk hallani. Aztán jól fejbe kólintjuk a megmaradni akarót, erőszakosan eltoljuk magunktól, s megkönnyebbülten integetünk neki a határról. Legalább ő nem veszélyezeti az állásom. A megmaradásom. S önfelmentő nyugalommal, önbecsapással vonulhatunk megint megmaradásos koszorúzásokon, krokodilkönnyeket hullajtva, hogy „jaj, már megint kevesebben vagyunk, fogy a nemzet”.
Kis magyar világunk nyakát nem a többségi nemzet, hanem mi szorongatjuk vagy tekerjük ki kéjes örömmel, egymástól is féltve, vagy elsősorban egymástól féltve megmaradásunkat. Megmaradásról beszélő, de a valóságban a legtöbbször az önfelszámolást cselekvő közösségként csak a saját szemétdombban hiszünk, lerúgjuk a felkapaszkodót, menjen Londonba, meg amerre lát, ne zavarja köreinket, kilobbizott, körbebástyázott életterünket. Magunkat gyengítjük. Pontosabban és hangsúlyosabban: mi gyengítjük magunkat. Önfelszámolást végzünk. Csak az a néhány ember kell, aki a kör közepén áll, aki számít, aki fontos ember fontos rokona. A rokonok és „boldog ősök” mikrotársadalmát építjük, ahol másnak nem juthat hely. A többinek, két megmaradás-mantra között búcsút intünk. Aztán csodálkozunk, nemhogy nincs, aki megszülessen, de nincs, aki meghaljon se már. Mert a többség kiköltözött, meghalt, nyelvet váltott az elmúlt negyedszázad alatt. Csak mi maradtunk, „a megmaradók”. Az ünnepi szónokok és néhány tucat unott hallgató. S aki itt van még, annak a gyereke vagy kint van már, vagy menni készül. Kézügyben a bőröndök. Az angol, német szótárak. Készülnek a magyar útlevelek. A maradók egy része már hazán, házon belül románra váltott az elemitől kezdve. Így tűnik el szó a szájból és ékezet a névről. 
Megmaradunk. Ki? Mi? Mikor? És hol? A fiad, az unokád már Londonban, New Yorkban, Madridban marad meg és integet neked hellót a skype-on. Persze felmented magad, te nem tehetsz róla. Csak a sors, a megszámlálhatatlan külső ellenség. Mindig csak az. (S idéntől a migránsok is.) Az unoka hevesen hellózik, furcsa neki, hogy nem érted a nyelvét. Nem tanultunk a történelemből. A sajátunkból. A sok-sok megmaradásból és elbukásból. Ezt valahogy elkótyavetyéltük ezer év alatt. Csak emlékezni tudunk és sírni, szép beszédeket mondani, fülelni. Szobrokat avatni, koszorúzni. Azok biztosan megmaradnak. Az élőkkel nincs dolgunk. Mindig az idegenben látjuk a bajt, a hibát, az elveszés okát, pedig csak tükörbe kellene nézni. Meglátni benne azt, ami tipikusan magyar. Az önfelszámolást. (Magyar Nemzet)