Próba, próba, próba

Uram, azért mégiscsak sok, ami egy ideje odalent történik! Mondhatnám azt is, hogy sokk, de nincs kedvem olcsó szójátékhoz, mert nagyon is komoly a helyzet. Még egy ilyen jámbor keresztény lélek is, mint amilyen én vagyok, kiakad tőle. Ez az egész átkozott dolog akkor kezdődött, amikor diákkoromban bevezették a próbaérettségit.

A suliban azt mondták, azért van szükség az érettségi vizsga szimulálására, hogy minél jobban sikerüljön majd az igazi megmérettetés. A szimulálásról nekem egyből a tettetés, a becsapás ugrott be. Meg is kérdeztem az oszitól, hogy akkor most tulajdonképpen kit is verünk át. A szüleinket? A tanárainkat? Vagy saját magunkat? Aki kíváncsi, hamar megöregszik, válaszolta kapásból, mint aki már jó előre begyakorolta. E népi bölcsességbe burkolt logikai gyöngyszem hallatán nyilallt belém először a gyanú, hogy valami globális disznóság készülődik. Az emberiség elleni világméretű összesküvés, melyhez képest a World Trade Center lerombolásáról terjengő legvadabb elmélet is lájtos lepkefing csupán. Szerencsére egy aránylag olcsón beszerzett orvosi igazolással sikerült megúsznom a próbaérettségit. Nem így a társaim, akik végigszenvedték a vele járó összes megpróbáltatást. Ami engem illet, simán átmentem az érettségi vizsgán, s elsőként jutottam be az Artista Képző Főiskolára. Jelmondatom azóta sem változott: „Ha feltétlenül meg kell csinálnod valamit, csináld meg egyszer, de jól.” A tanügy után az egészségügy következett, ahol bevezették a próbabetegségeket és a próbagyógyításokat. Hadd szokjanak hozzá minél jobban a páciensek a betegség s az orvosok a gyógyítás gondolatához. A legintimebb emberi kapcsolatokat sem kímélték. Például csak az lehetett először igazán szerelmes, aki már átesett egy nulladik próbaszerelmen. A rendszert az alvilágban is alkalmazták. Ha valaki terroristának készült, próbamerénylettel kellett bizonyítania rátermettségét. Néhány év alatt mindenütt bevezették ezt az észszerű reformnak nevezett őrültséget. Egy idő után azonban már ez sem volt elég. Ahhoz, hogy valaki részt vehessen egy bizonyos próbán, előzetes próbákon kellett bizonyítania, hogy alkalmas a próba próbáinak próbáira. Én mondom neked, Uram, hogy felebarátaim élete kész pokollá vált. Nekem viszont szerencsém volt: a vándorcirkuszt, ahol hosszú éveken át légtornászként hajmeresztő produkciókkal kápráztattam el a publikumot, valamilyen adminisztratív hiba miatt elkerülte ez az őrület. Megjegyzem, most is ott lengenék a magasban, de néhány pillanattal ezelőtt elvétettem a halálugrást, és a porondra zuhanva kitörtem a nyakam. A fűrészporból azonban újból a magasba emelkedtem. Persze nem a testem, az ott hevert továbbra is mozdulatlanul a földön, hanem a lelkem. Igen, a lelkem, mely a gravitáció törvényének fittyet hányva, könnyedén szárnyalt a mennyei szférák felé. És most itt állok felséges színed előtt, Uram, s végre személyesen is megköszönhetem, hogy megszabadítottál a földi élet megannyi értelmetlen, nevetséges és megalázó próbájától. Mit mondtál, Uram?! Hogy sipirc vissza a cirkusz arénájába, s ismételjem meg a halálos zuhanást, mert egy magára valamit is adó artista nem kapálózhat össze-vissza a levegőben, s főként nem pottyanhat tevefosként a porba?! De miért, Uram?!
   Hát még mindig nem érted?! Hogy jobb legyen, fiam!