Az olvasásfüggő

Szív Ernőnek

Ha megkérdezték tőle, hogy miért olvas, mindig zavarba jött. Miért?! Miért?! Hogy merészelnek ilyen pofátlanul intim kérdést feltenni nekem?! Mintha a bélrendszerem működése felől érdeklődnének, vagy a lelkem legmélyén lapuló, sötét titkok iránt, bosszankodott, és csakis azért válaszolt, hogy minél hamarabb megszabadulhasson a kérdezők kínos érdeklődésétől. Mert szeretek. Mert közben messzi tájakra, a múltba és a jövőbe utazhatom.

Mert a könyv egyszerre fejleszti az értelmet és a képzeletet. Ilyesmiket mondott. Persze ezek csak féligazságok voltak, de a kíváncsiskodók szerencsére beérték ennyivel. Mind a laikusok, mind a szakértők megtalálták valamelyik válaszában azt, amire az olvasással kapcsolatban ők is gondoltak. Arról, hogy olvasás nélkül képtelen élni, mélyen hallgatott. Attól tartott, mit tartott?!, teljes szívéből rettegett!, ha kiderülne a teljes igazság, olvasás-elvonókúrára küldenék. Mert szenvedélybeteg volt a szerencsétlen. Olvasásfüggő. Betegsége gyerekkorában kezdődött. Nagyanyja húga, az aprócska, madárcsontú Etelka néni kapatta rá az olvasásra. Eleinte a drága nagynéni által javasolt könyveket olvasta el, aztán kedvére válogatott a könyves szekrényben. Zsebpénzét olvasnivalóra költötte, szüli- és névnapjára csoki vagy játék helyett mindig könyvet kért ajándékba. Legemlékezetesebb gyerekkori karácsonya az volt, amikor a cipekedéstől félájult angyal Az Ezeregyéjszaka meséi hét vaskos kötetével egyensúlyát vesztve, kényszerleszállást végzett a karácsonyfa mellett. Középiskolásként már tisztában volt azzal, hogy baj van. Csajoznia kellett volna, bulizni, hétvégeken bepiálni a haverokkal, nem az iskolai és a városi könyvtárat bújni naphosszat. Nem igaz, hogy nem próbált leszokni az olvasásról, de egy-két hét kínkeserves absztinencia után mindig feladta, s remegő kézzel nyúlt olvasnivaló után. A lelkét belengő mámor ilyenkor pillanatok alatt feledtette vele a kudarca miatt érzett bűntudatát. Érettségi után az egyetem irodalom szakára iratkozott, de nem bírta sokáig. Túl magas volt neki az irodalomtudomány, unta a filológiai okoskodásokat. Egy kábítószer-fogyasztót különben sem az előállítással kapcsolatos tudnivalók érdeklik, számára a szer hatása a fontos. A semmi mással nem pótolható élvezet. Alkalmi munkákból élt. Átmeneti szállásokon húzta meg magát. Alig evett, de a mindennapi olvasnivalója valahogy mindig kikerült. Utolsó garasát is könyvre költötte. A végén már kukázott. Ha a bűzös konténerekben talált egy-két neki tetsző könyvet, a kiéhezettek mohóságával vetette rá magát. A legtöbbször azonban néhány piszkos, kitépett lappal kellett beérnie, melyek csak fokozták kínzó hiányérzetét. Aztán egy napon váratlan szerencse érte. Nagy doboz kitűnő minőségű könyvre lelt egy kukában. Ekkor határozta el, hogy halálra olvassa magát. Ennél szebb halált elképzelni sem tudott magának. A külvárosban találtak rá. Eszméletlenül feküdt a járdán. A kórházban tért magához. Teljesen legyengült a szervezete, csoda, hogy még él, mondja, hogy hanyagolhatta el így magát, ingatta a fejét az ügyeletes orvos, és szólt a nővérnek, hogy állítsa be az infúziót. Nem válaszolt. Bágyadtan nézte az üres lapként fehérlő plafont, majd mély álomba merült. Amikor másnap reggel felébredt, előbb nem tudta, hogy hol van. Aztán eszébe jutott minden. Tekintete nyugtalanul repdesett a kórterem fehér falai között. A keze remegett, erősen izzadt. Ne aggódjon, egy-két hét alatt rendbe fog jönni, vigasztalta vizitkor a főorvos. Addig is próbálja valamivel lefoglalni magát. Mondja, szeret olvasni? Tudja, az olvasás segít élni. Gyógyír lelki nyavalyáinkra.