Ha itt vannak a belgák

Ha itt vannak a belgák, mindenki boldog és kiegyensúlyozott. Kinyitjuk a kaput, megkötjük a kutyát, megterítjük az asztalt és sűrűn figyeljük, itt vannak-e már a belgák? Aztán mégsem vesszük észre, mikor jöttek a belgák, akik illedelmesen az előszobában toporognak, az udvaron téblábolnak, majd a csengőt is megnyomják és akkor végre rájövünk, hogy itt vannak a belgák. Az első pár perc mindig megható. Ilyenkor részletesen kivallatjuk egymást, hogy asszongya: háuárjú és közben szünet nélkül mosolygunk egymásra.

És ez még a nyelvtudást is helyettesíti. A falu népe boldog. Végre egy belga. Sőt, kis szerencsével akár több is. Egy egész nyáj. Itt legelésznek nálunk egy egész hétig. Nincs is annál felemelőbb, mint naponta összefutni velük valamelyik kocsma előtt és teli torokból, jelentőségteljes mosollyal rájuk dörrenni az életre betanult hellót.
Ha itt vannak a belgák felbolydul a falu. Éles szemű öregasszonyok pásztázzák minden léptüket, kölyökhad leselkedik utánuk. Üzenetek mennek, telefonok szólnak, hol látták őket és milyen irányba indultak. Ezért bárhová mennek a belgák az utca mindig tele van önfeledten hellózó emberekkel. A helybeliek melle önbizalomtól duzzad. Úgy tartják, nem is olyan rossz hely az ő falujuk, ha ide jönnek a belgák. Mert azok igazán tehetetlen népség, akikhez nem mennek a belgák, mert ott sehol egy helló és egy háuárjú. Mert, ha itt vannak a belgák, azt a városban is elújságolhatjuk és a szomszéd faluban is, és ilyenkor kihúzza magát még a kétrét görnyedő öregasszony is, mert az ő falujában itt vannak a belgák. Aztán odahaza részletesen elmondhatja, hogy a szomszéd faluba bezzeg nem járnak a belgák, mert a belgák sem hülyék, hogy akárhová járjanak. Ide, hozzánk azért járnak, mert mindenki örömmel és rokonszevvel hellózik rájuk. A tiszteletes úr eteti, itatja őket, ők pedig járják az utcát, felkeresik a régi ismerősöket. Nyelvtudás híján beérik kávéval, evéssel és ivással is.
Ha itt vannak a belgák a boltosok is legalább annyira boldogok, mint mindenki más, mert ők a számolatlan hellók mellé még némi eurót is besöpörnek. Ilyenkor egy hétig minden dobozos sört felvásárolnak a faluban a belgák. Az már rosszat jelent, ha a flakonos sört is veszik, mert az azt jelenti, hogy minden rendes sör elfogyott, és már csak a legalja maradt. De sebaj, mert ezek a belgák, ha nagyon belejönnek, mindent megisznak. A szegény ember flakonos sörét is. Ilyenkor a falu csak bort iszik, egyrészt megszokásból, másrészt mert amikor itt vannak a belgák, mindenki kifogy a sörből.
Ha itt vannak a belgák, olyankor mindenki arról álmodik, hogy egy kedves mosolyért, egy stampedli pálinkáért, és jó sok hozzáadott hellóért, hátha meghívják őt és kedves családját Belgiumba ezek a jóságos belgák. Persze megy a szóbeszéd, hogy milyen takarékos a belga vendéglátás, nincs repeta, és ki hány kilót fogyott egy ötnapos belga kiránduláson. De azért a potya az mégiscsak potya, pláne, ha belga az a potya. A minap is, addig töltötte valaki az egyik belgába a sört, hogy a szegény belga végül szentül fogadta, pontosabban kézzel-lábbal elmutogatta, hogy az illetőt családjával egyetemben saját maga fuvarozza el Belgiumba. Ilyenek ezek a belgák. Egy kis kedvességért, és még több sörért, mindenre képesek.
Ha végül elmentek a belgák, falu visszasülyed a belgák előtti apátiába. Már nem vagyunk különbek másoknál, már nem példálózhatunk azzal, hogy itt vannak a belgák. Nincs kinek hellózni az utcán, a boltokban nem fogy már a sör. A vájtfülű öregasszonyok visszatérnek a délutáni sorozatokhoz. A kocsmában egy darabig még megy erőtlenül, vontatottan a szóbeszéd, hogy vajon kit hívtak meg magukhoz nyárára a belgák? Aztán orálisan megtépkedik, aki pofátlanul meghívatta magát. Vajon mivel csavarhatta az ujja köré ezeket a derék belga népeket az a képmutató? Aztán megnyugszanak a kedélyek és már csak a gyermekek kérdezgetik heti rendszerességgel a tiszteletes urat, hogy vajon mit írnak, és mikor jönnek legközelebb a belgák? (Tiszatáj)