Hitbéli dolgokról

Életkora előreheladtával egyre inkább szükségét érezte, hogy rendezze viszonyát Istennel, s talán az egyházzal is. De az utóbbiban nem volt egészen biztos. Vallásos embernek tartotta magát, hitt Istenben, a mindent eligazító egyetemes akaratban, de az intézményesült, többnyire közvetítői hálózatként működő egyházzal valahogy nem tudott azonosulni. A templomot meg, ha lehet, nem mint ördög a tömjénfüstöt, de kerülte. Ha netán magyarázkodásra szorult emiatt, azzal hárított, hogy úgy van a templommal, mint a koncertteremmel: szereti ugyan a zenét, de zavarja, ha érdektelen, unatkozó, helyükön fészkelődő emberek veszik körül, mert nem tudja zavartalanul átadni magát a műélvezetnek.

Konzervatív, nemzeti érzelmű emberként meggyőződéssel vallotta: pedagógustól, orvostól, paptól – közössége lelki, erkölcsi és szellemi vonásainak meghatározóitól – sokkal több elvárható, mint az átlagembertől. Különösen egy nemzeti kisebbség esetében. A politikusoktól nem várt sokat, egy ideje inkább semmit, bár azt készséggel elismerte, nem volt ez mindig így. Valamikor még úgy gondolta, egy kisebbségi politikus, sajátos helyzetéből fakadóan más, több, mint a kizárólag a hatalom bűvkörében élő, mozgó többségi társa. Hitte: az etnikai kisebbséghez tartozó politikust a közösségi szolgálat motiválja elsősorban, valamiféle erkölcsi felsőbbrendűség. Ha másnak nem, neki tudnia kell, hogy a többségi demokrácia körülményei között soha nem juthat hatalomra, s ha mégis, az csak a konjunkturának, illetve a nem mindig elvszerű politikai alkuknak köszönhető.

Az ezredforduló utáni első évtized derekán, sokakhoz hasonlóan, maga is vidékre költözött, nem messze, csupán a város közvetlen szomszédságába. A település lakosságának összetétele az utóbbi évtized alatt igencsak megváltozott, jelentős részét tették ki a városból kiköltözött „gyüttmentek”. Várdinak sikerült viszonylag gyorsan beilleszkednie a közösség életébe, különösen az idős lelkésszel talált a szó, akit már régen ismert a városból, ahol évtizedekig szolgált, s ahol aktív szerepet vállalt a közművelődési élet szervezésében. Az 1989-es változások után, már nyugdíjasként egyike volt a hivatalos politikai képviselet leghangosabb bírálóinak. Amiért igen nagyra becsülte, követendő erkölcsi példának tartotta. Ezért hatalmas csalódásként érte, amikor a Szeku irattárát vizsgáló illetékes bizottság évi jelentésében együttműködőként említették a nevét.

Csalódása óriási volt. Úgy érezte, eltört benne valami, kételkedni kezdett önmagában is, de leginkább emberismeretében. S úgy általában az emberekben. Nehezen tette túl magát a történeten, különösen az fájt, hogy a lelkész rövidesen távozott az élők sorából, anélkül, hogy nyilvánosan reagált volna az egészre. Mit is mondhatott volna?

Azóta, ha lehet, még fokozottabban kerüli a templomot, a templomot s a papokat. „Istennel jól megvagyok, csupán a földi személyzet okoz némi gondot” – jut eszébe az idézet gyakran, de a szerzőre már nem emlékszik.