A jelenlét nemesítése

Nap mint nap kisebb-nagyobb döntések elé kerül az ember, válaszolnia kell hát a kihívásokra. Ebből kifolyólag mondják válaszoló lénynek, olyannak, aki válaszai megfogalmazásában, döntései meghozatalában gyakran fordul múltbeli tapasztalataihoz, illetve a múltról felgyűlt és rendszerezett ismeretek tárházához, a történelemhez. S teszi ezt abból a felismerésből kifolyólag, miszerint a történelem az élet tanítómestere, a régiek szavával szólva: historia est magistra vitae. (Titus Livius)

Emberi lényünk egyik ismertető jegye ugyanis az emlékezet, azaz a tapasztalatok s a megtörténtek tárolásának és – szükség esetén – előhívásának a képessége. Egyik legtisztábban látó klasszikusunk, Kölcsey mondotta intelmeiben, hogy „az ember nem a jelen pillanati szükség rabja; értelmi eszméletekre lévén alkotva, nem veszti el a múltat szem elől; s ezáltal mind a jelennek több díszt szerezhet, mind a jövőre kiszámított hatással tud munkálni. Innen van, hogy neme százados tapasztalásait ősi kincs gyanánt meggyűjtögetvén, szívemelő kilátást nyitott magának a mindenségbe”.

Hatványozottan érvényes lehet a fenti gondolat a történészre, akinek szerepe kivételesen fontos és felelősségteljes minden időben, hiszen hiteles, megbízható tudást kitől is várhatna napi válaszai és döntései előtt az ember, ha nem éppen tőle? Az várható el ugyanis az igazi történésztől is, amit az idézett intelmek szerzője írt elő a „jelenkorra hatni kívánó polgárnak”, hogy tudniillik fordítson „minden ismeretet a kor szükségeire s kívánataira, a jelenlét nemesítésére s a jövendő előkészítésére”.

Háromszék gyakori jeles vendége, Egyed Ákos akadémikus például több mint félszázados tudományos pályája során – vizsgálat alá véve ezalatt például az erdélyi történelem egy-egy korszakát, valamely fő tendenciáját vagy gócpontját – nem csupán a „múltvilág” emlékeivel társalkodott, hanem törekedett a „jelenlét nemesítésére”, sőt a „jövendő előkészítésére” is. Hiszen mely történelmi téma is adhatott volna több reményt egy zsarnoki rendszerben élő nemzeti közösség tagjai számára, mint ama közösség hajdani szabadságküzdelmének bemutatása. Háromszék önvédelmi harca s benne Kézdivásárhely szerepe ugyanis 1848–49-ben az egyéni és közösségi áldozatvállalást példázta, mondhatni a cselekvő hazaszeretetet. Az önvédelmi harcot vállaló Háromszék népének akkori tettei pedig mintha csak hitelesítették volna a Kölcsey által jó évtizeddel a legendás és heroikus történelmi események előtt kimondott elvi és erkölcsi tételt, éspedig azt, hogy „minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van”.

A fenti gondolatok jegyében fogadtuk s fogadhatjuk többnyire szűkebb pátriájában Egyed Ákos akadémikust, aki a Háromszék 1848–1849-ben című könyvét 1978. novemberi 14-én egy író–olvasó találkozó alkalmával baráti érzésekkel ajánlotta figyelmembe, majd harminc évvel később ugyancsak Kézdivásárhelyen találkozhattunk vele, s engem az a megtiszteltetés ért, hogy a jeles vendég jelenlétében immár én mutathattam be a Háromszék 1848–1849. Forradalom, szabadságharc című munkáját. Mindkettőt haszonnal forgathatjuk ezúttal is, 2018 tavaszán, a forradalom újabb kerek évfordulójának, a százhetvenediknek a küszöbén…

Megjegyezném végezetül azt is, hogy találkozásaink alkalmával mindig a másikkal szembeni figyelmes, érdeklődő tudós embert ismerhettem meg Egyed Ákosban. Számíthatott önzetlen figyelmére és hasznos tanácsaira az induló kézdivásárhelyi könyvkiadó is, s ez az azóta megjelentetett helytörténeti munkák minőségében, úgy vélem, tükröződik is.


Székely Hírmondó