In memoriam Horváth Andor

Legutóbb a 2018-as Korunk-lapszámtémák kapcsán váltottunk néhány üzenetet, bő hetekkel ezelőtt. Andrei Pleşuról, illetve 1968-ról kértem tőle írásokat, úgy sejtettem, ezek a témák most is, továbbra is foglalkoztatják. „Nem feledem a felkérést, de még nem áll össze” – írta, aztán már csak a csend, és a hír, hogy ezek az írások már nem fognak elkészülni. De az még idetartozik talán, hogy amikor ugyanezekben az üzenetekben arról kérdeztem, mi érdekli az itthoni frissebb kiadványok közül, Kányádi András könyvét, Az intertextualitás ösvényein-t kérte.

Ebben ráismertem: a franciás műveltséganyag, a társalgási kultúra eleganciája, a szóbeliségben való otthonos mozgás Horváth Andorhoz és tanítványához-kollégájához egyformán hozzátartozik a bennem róluk élő képben. Figyelt a nála fiatalabbakra, sokuk munkáját egyenként is követte, nem kellett az ő nyelvükön beszélnie velük ahhoz, hogy rájuk hangolódjon, mégis, vagy talán épp ezért volt érvényes, amit mondani tudott nekik.
Előbb tanárom volt a Bölcsészkaron – világirodalmi előadásai szóbeliséghez idomuló esszék voltak, a legemlékezetesebbek közül valók, amelyeket diákként hallhattam az idők folyamán, akár a görögökről, akár Goethéről, akár Szent Johannáról beszélt. 1999-től kollégák lettünk a Korunk szerkesztőségében, aztán nemsokára a Magyar Irodalomtudományi Tanszéken is – heti rendszerességgel találkoztunk ezekben az időkben, sokféle helyzetben hallhattam, figyelhettem, ahogyan bölcsességgel kezel konfliktusokat, vagy háborodik fel, hitelesen, olyan helyzetekben, amelyekből éppen az következik, hogy fel kell háborodni. Azt, ahogyan érvelt, utánozni nem tudta volna akkoriban a környezetében senki – inkább csak megfigyelni lehetett, hogy az érveléseinek kezdőpontja mindig valahová a problémán túlra, előttre, mögöttre nyúlik vissza, de hogy pontosan hová, abban teljesen egyedi volt mindig. Megjelenése, hanghordozása – akár magyarul, akár románul, akár franciául beszélt éppen – letisztultságot, biztonságot jelzett, és mivel nem szeretett „fennforogni”, nyilvános szereplései már csak azért is eseményszámba mentek, mert nem voltak gyakoriak. A rivaldafény kerülése hozzátartozott a habitusához.
A Hét szerkesztőségében szerzett tapasztalatai, illetve az Andrei Pleşu-féle kulturális minisztériumban betöltött államtitkári pozíciója olyan origót jelentettek számára, amelyek a szerkesztőségi beszélgetésekben, de az egyetemi ügyekről folytatott eszmecserékben is újra és újra visszaköszöntek. A szerkesztési folyamat eltervezésében, annak utólagos kiértékelésében bizonyára A Hét módszereit követte Korunk-szerkesztőként is – minél kevésbé magától értetődő a személyes jelenléte, annál fontosabbakká válnak az ezzel kapcsolatos emlékek. Gyökeresen más természetű, és nem gyökeresen ugyan, de más tájékozódású ember volt Kántor Lajoshoz képest, aki főszerkesztő-helyettesnek hívta őt a Korunkhoz. „Ne tréfáljunk!” – ezt sokszor mondta, jellegzetes hanglejtéssel. Kántor Lajostól ez a mondat elképzelhetetlen lett volna. Kettejük együttes jelenléte a lapnál egyensúlyt és stabilitást jelentett – az, hogy milyen volt, és mit jelentett a kilencvenes és kétezres évek Korunkja, sem Kántor Lajos döntő mértékű hozzájárulása, sem Horváth Andor ötletei és szellemi teljesítménye nélkül nem értelmezhető.
Nyugdíjazása után Berekfürdőre költözött, sokakat meglepve ezzel az elvonulást sugalló döntésével. Amikor egyszer Serestély Zalán kezdeményezésére meglátogattuk a csendes Nagy László utcában, épp egy különleges könyv megjelenésének örült: ez volt a 2016-os Carte de vizită (în care autorul povesteşte cum a devenit maghiar) – egy románul, román érdeklődőknek írt könyv arról, hogyan vált ő magyarrá. A könyv alaphipotézise, a szerzőre olyannyira jellemző módon, az volt, hogy az ember a kultúrája révén, abba fokozatosan beavatódva válik egy nemzet részévé. Így a könyv voltaképpen nem más, mint egy rövid bevezetés a magyar (magas)kultúrába – főként az irodalomba és történelembe –, a bevezetés lépései, sorrendje pedig azt követi, ahogyan valaki az iskolában és magánolvasmányai során sajátjává olvassa a magyar kultúrát. Egyszerre volt nosztalgikus és megvilágító erejű élmény újraélni ezt a folyamatot Horváth Andor könyvével együtt haladva.
Sokunknak volt nehéz őt messze, egy másik tér- és idődimenzióban tudni Kolozsvártól, Nagyváradtól, Bukaresttől, Marosvásárhelytől – lehet, hogy neki magának is nehézzé vált ez –, de akikkel erről olykor beszélgettem, továbbra is tudták, érezték, remélték, hogy messze ugyan, de van valaki, aki figyeli a dolgokat, akinek ki lehet kérni a véleményét, ha valamilyen fontos döntés következik éppen. Mostantól újra minden kicsit másképpen van.