Milyen ember, aki ír?

A hetvenes évek vége felé történt, hogy összesereglettek az írók Bálványosfürdőn. És egész áldott nap beszélgettek. Legtöbbet önmagukról meséltek, főleg arról, hogy miképpen kerültek az irodalomba, s mellékesen még mivel foglalkoznak. Ott volt Nagy László is, aki egy csöndes pillanatban megkérdezte tőlem,  mivel foglalkozom. Mondtam, most éppen a Sütő sofőrje vagyok, én hoztam el ide Vásárhelyről. Meg sem említettem neki, hogy azért nekem is megjelent három könyvem.Elérkezett a lefekvés ideje és énnekem  nem volt ahová lefeküdnöm. Ezt Nagy László észrevette és azt mondta, a Sütő sofőrje jöjjön velem, mert abban a kétágyas szobában, amelyet számára kijelöltek, van még egy hely. Tulajdonképpen így kerültem az irodalomba, nem pedig a megjelent könyveim révén. Legalábbis így hiszem.

Ültem az ágy szélén és néztem a fehérhajú költőt. Minden mozdulatát lestem, kutattam, milyen ember, aki ír?

Éjfél után az a kérdés jött elő, hogy mi értelme van az irodalomnak? Hogy lesz-e a rossz emberből valamivel jobb ember, ha irodalmi műveket olvas? Legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, nem lesz. Nem lesz jobb ember senkiből az irodalmi művek olvasása által. Csak ravaszabb lesz, kifinomultabb, meggyőzőbben érvelő, jobban eligazodóbb az élet kacskaringós útjain. De mint ember, jobb ember nem lesz.
Kérdeztem, akkor miért írnak az írók, a költők? Valami olyasmit mondott, hogy nem az író szedi össze a mondatokat, hanem a mondatok szedik össze az írót, a szavak csökönyösek és valósággal követelik, hogy legyenek leírva. A szentenciát azzal toldotta meg, hogy ez csak az igazi írókra, csak a jó költőkre vonatkozik. A silány írók állandóan keresik a mondatokat és azt is, hogy azokkal mit is mondjanak. És nehéz a silány írók dolga, mert az irodalom ott lakik a mondatban.

Ettől a naptól fogva húsz, vagy harminc éven át nem írtam majdnem semmit. Mondhatnám úgy is, távol tartottam magam az irodalomtól.
A véletlen hozta közelembe a mondatokat. Rusnya, súlyos betegséggel műtöttek, volt, aki azt jósolta, két hónapom van még hátra, legföntebb három esztendő és azzal annyi. A lábadozás napjaiban szedtek össze engem a mondatok és három év leforgása alatt megírtam tíz könyvet. Aki mellettem állt ezekben az időkben, az Cseke Gábor volt. A noszogatásaival. És azzal, hogy amit írtam, sorra fölrakta a Magyar Elektronikus Könyvtár virtuális polcaira. Hogy legyenek ott. Mellé szegődött még Tar Károly, aki Svédországból segített, kiadta az Éden Bádenben- című könyvemet.
Legutóbb a Kriterion embere, H.Szabó Gyula vette belé egy antológiába kisregényemet, Az eltérített felvonó- címűt. Hogy legyen ott.
Köszönöm ezt nekik.

Most úgy vagyok, hogy nem vagyok sehogy. Néha kinézek, hátha épp most érkezik Párizsból Gallimard, a híres kiadó. De ő nem jön már soha.
Nincs kiadó, aki megkérdezné tőlem, van-e valamim, amit jó lenne kinyomtatni. Amíg a könyvek föl nem költöznek végérvényesen a levegőbe.
Azt sem kérdezi meg tőlem senki, milyen ember, aki ír. Pedig tudnám, mit válaszoljak: várakozó. Mint más. Amíg él, remél.