Items filtered by date: július 2017

Cserbenhagyott terek – kísértő terek

Terek, amikből kipottyantunk, mint valami fekete lyukból, jó esetben még magunkra találunk, csak a tér vész el visszafordíthatatlanul, számunkra egy valamikor kitöltött, belakott tér, egy egész világ, saját szívritmussal, álmokkal, bibircsókkal. Hiába tudjuk a címet, visszamenni nem opció, egyirányú az út, behajtani tilos, vagy nem érdemes, vagy inkább csak egy mellékszál, ami idővel elvész az egyéb tennivalóink között. Nincs kortárstalálkozó, sebnyalogatás. Seb sincs.

Túlélő szavak, túlélő képek

Kedves Lajos,
megleptél,
hiszen azzal váltunk el a Korunk szerkesztőségében utolsó munkanapodon – mielőtt magasabb hatalmak meg nem akadályoztak a további munkálkodásban, mert azt hiszem, Neked addig kicsit minden nap munkanap is volt –, hogy a Túlélő képek című, Kántor Laci fotóit tartalmazó könyveteket mutatjuk be augusztusban, a Kolozsvári Magyar Napokon.

Okos emberek okossága…

Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én csodálom az okos embereket. És ez a csodálat, miután rácsodálkoztam magamra is, nem véletlen. Nem szerzett, egyszerűen velem született tulajdonság. És ez nálam már akkor megmutatkozott, amikor még nem is tudatosult bennem... Ott lótottam-futottam az okos emberek körül, kerestem a barátságukat, cipeltem a táskájukat, és nem egyébért, csakhogy hulljon rám is egy kis fény. Hogy higgyék el: én is okos vagyok. Mert azt már tudtam én is, hogy az emberek megítélése sajátos. S ha látják, hogy kiknek a társaságában jelenek meg, elterjed majd rólam is.

Vissza az acéltollhoz!

Sokan vagyunk még, akik emlékezhetünk arra a, néha egyenesen gyötrelmet okozó munkára (!), ami tulajdonképpen a betűvetés elsajátítását jelentette az elsős kisdiákok számára. Lévén, hogy egykor még a puritán vonalú tollszárak és a karcsú, acélos tollhegyek voltak napi használatban, s nem a különben magyar találmányú golyóstoll. Latin betűs írásunk nem kíván különleges, már-már művészi képességeket tőlünk, mint a kínaiaktól vagy japánoktól a saját írásuk, de hogy gondosságot, igényességet igen, az vitathatatlan.

A montevideói lány

Újságírói pályájának legmegdöbbentőbb történetét mesélte. Amit – filmbe illő érdekessége mellett – értelmezhetnénk akár az erdélyi magyarság XX. századi tragikus történelmének egyfajta foglalataként is.  A kilencvenes évek legvégén Uruguayban, Montevideo Punta Carretas városrészében, a General Gregorio Suárez utcai házában 92 éves korában elhunyt Juan Nemes.

Motor

Török tekintete büszkén cirógatta körül fia karcsú alakját. Kicsit sovány a kölyök, de szívós – állapította meg tárgyilagosan. Apja fia: napbarnított bőr, arányos formák...
– Gyere a vízbe, apa!
– Rögtön, fiam, rögtön!
A férfi mosolyogva nyújtózkodott el a gyepen. Egész héten hajtott, a gépek még ott zakatoltak benne, ezért mindennek kétszeresen örült: a napnak, mely ugyanolyan gyengéden simogatta, mint ő a fiát, de elsősorban a napnak örült, amiből szinte soha sincs része. Igen, itt valóban csend van, messze az esztergától, a kattogó villamostól, feje felett madarak, előtte a folyó.

Miféle versenyfutás ez?

Korunk technikai műveltsége különös erővel alakítja életünk külső formáit, miközben a bennünk munkáló erkölcsi törvény nyugtalanítóan gyengélkedik. A legkorszerűbb műszaki ismeretekkel felvértezett század- és ezredfordulós ember mind távolibb horizontokra figyel, ám morális univerzuma, sajnos, lemaradt a kényszerű versenyfutásban. Egymás iránti érzékenységünk aggasztóan meggyöngült, elkérgesedett a lelkünk.

Íróvá válás

A Double Rise fesztiválon a Erdélyi Magyar Írók Ligája szervezte fellépésem után megtörtént eddigi írói pályafutásom csúcsa. Egyik barátommal ülünk Hiperkarma után és Kowalsky előtt a nagyszínpad mellett a fűben és beszélgetünk. Hirtelen odajön két felpörgött alak, kezet ráz velem és nekem szegezi a kérdést:

Subscribe to this RSS feed