Nagy Koppány Zsolt

Nagy Koppány Zsolt

Megveszem a könyvemet

Van az a vicc: „– Halló, író úr, maga az? Megvettem a könyvét! Mire a vonal túlsó végéről: – Jesszusom, köszönöm szépen, hát maga volt az?” A könyvfogyásnak ezekben a nehéz időiben az ember bizony olykor vesz a saját könyvéből néhányat: azért is, hogy a kiadó lássa, fogyogat a mű, de főleg – természetesen – azért, hogy tudjon adni a barátoknak belőle. Ilyenkor a barát ugyanis olyan, mint a szeretet: soha el nem fogy, és mindenki igényt tart ajándékpéldányra. Mit tehet tehát az író? Vesz a nagybaniban, jelentős kedvezménnyel, és diszkréten odaadja, ha nem akarja, hogy városszerte beszéljék, micsoda smucig disznó, hogy még a könyvét is sajnálja mástól.

Nagy Koppány Zsolt prózája

Egy megtisztelő barátság stációi

Mottó: 
Barátkozz a legnagyobbakkal, 
a mindenséggel mérd magad! 

Marie Mushenough-nak ajánlom

Május 8. 
Úgy érzem, a mai napon szintet lépett barátságunk don Carlosszal – akinek angolt tanítok –, mégpedig fölfelé. Kedves tanítványom ugyanis meghívott a hétvégi házibulijába, ahol állítólag az egész alvilág jelen lesz. 
Így történt: éppen a nemrégiben megejtett, Karib-tengeri nyaraláson készült képeket mutogatta nekem, melynek során üzlet- és csendesdon-társaival több pitiáner dílert is a cápák elé vetettek, és igazán remekül szórakoztak, amikor arra gondoltam, dolgoznom kellene kicsit az óradíjért, így azt javasoltam don Carlosnak és barátnőjének, hogy talán nyissuk ki a munkafüzetet. 

Nagy Koppány Zsolt prózája

Hit, remény, szeretet

Azt mondják, kijön a tévé, és lefilmeznek. 
Nagyon várjuk már. Nem mintha bármiben is reménykednénk, de azért mégis: soha nem lehet tudni. Vagy ha nem is történik semmi a filmezés következtében, az a pár perc azért csak más lesz. És persze: hátha. 
Nem szólok hozzá, csak válogatok tovább: jobbra a színeseket, balra az átlátszókat. Dezső, aki velem szemben ül, szintén látott már egyet és mást, úgyhogy ő sem jön izgalomba. De azért lopva meghúzza az üveget. 

Nagy Koppány Zsolt prózája

Nem kell vala megvénülnöd 2.0

Nem kellett volna elmennem, nem szabadott volna elmennem, gondolom magamban, miközben a hosszúnyelű fejszét lóbálom. Miért hagytam őt magára, miért nem védtem meg és miért nem voltam mellette? Szerencsére csak megölték, meg nem becstelenítették, erőszakot rajta el nem követtek. A magunkfajtával nem lehet olyan jóízűen kegyetlenkedni, mint a csecsemőkkel vagy a gyerekekkel. Keveseket izgat, többeket undorít. Ezért legalább gyorsan végeztek vele.

A megbotránkoztatható

Kováts István városunk mintapolgára volt. Nehéz idők jártak, és mivel szerény hivatalnoki fizetése soha nem bizonyult elegendőnek a huszadikát követő napokra, másodállást vállalt, mint oly sokan. Nyárspolgár lett: megbotránkoztatható. Feladata az volt, hogy lépten-nyomon szemet szúrjon neki valami, és megbotránkozzék rajta.
Eleinte – amíg betanult – pancser módon végezte munkáját: például a távolsági buszok érkezésekor az állomáson lődörgött, és valahányszor egyik-másik fiatal, nyegle utas leszállt a buszról, megigazította a fülhallgatóját, és a földre köpte a rágógumiját, ő széles (tán kicsit túl széles) gesztusokkal odasietett, hitetlenkedve a földön enyészni készülő rágógumira meredt, és teátrálisan csóválni kezdte fejét, majd a huligán után bámult, aztán újra a rágógumira – és ennyi.

Subscribe to this RSS feed