Petrozsényi Nagy Pál

Petrozsényi Nagy Pál

Bolond Irén

Régi közhely, miszerint a pénz, a jólét ritkán boldogít. Bizonyíték erre az a háborút követő néhány év, amit kisfiúként éltem át egy romániai faluban. Helyesebben most romániai, mert akkor, a második bécsi döntés révén, Magyarországhoz tartozott.
Kajántót ugyanaz jellemezte, mint a többi falut akkoriban: düledező kunyhók, elhanyagolt szántóföldek, hiányzott a villany, út, pénz. A parasztok mezítláb jártak, egyik-másik rongyokban. Rádió, mozi nem létezett. Ezt pótolták a fonók, a tengerihántás és egyéb népi „rendezvény”, ahol szájról szájra szállt a dal, a fiatalok mókáztak, az idősebbek meséltek, és… Folytassam? Boldog voltam, így mezítláb és szegényen.

Béla bácsi tarisznyája

Az újságíró kíváncsian nyitott a szűk szuterénbe. Nyirkos hideg és szívszorító nyomor fogadta. A falak füstösek és repedezettek voltak. Közvetlenül az ajtó mellett rozsdás vaskályha bóbiskolt, pár lépésre tőle ágy, amolyan priccsféle recsegett a nyomorék öreg alatt.
– Ballay Zénó vagyok – mutatkozott be a publicista – a helybeli lap egyik riportere. Szeretnék Béla bácsiról, így hívják, ugye, szóval szeretnék írni egy cikket – tért egyenesen a tárgyra. – Mondja el, hogy él, miben szenved hiányt...!

Aki mindent elintéz

Képzeljünk el egy elégedett embert! Kissé szokatlan jelenség, de úgy látszik, itt-ott még akadnak effélék. Ugyanis Ádám úr pontosan ilyen volt. Körülötte dúlt az infláció, növekedett a munkanélküliség, az energiaválság. Ő mégsem aggódott, örült, hogy van tető a feje fölött, rendes állása, felesége... Ő maga is példátlanul szolid volt, hiszen nem ivott, sohasem dohányzott, munkahelyére pontosan járt, olyannyira, hogy gyakran hozzá igazították a műhely óráját is.

Állati szösszenetek

BEMUTATKOZÁS

A böllér disznót vág.
– Gyuriii, Gyurii! – visítja a sertés.
Hiába, nincs kegyelem. És ezt ő is tudja. Azért tovább hörög: Gyuri, végül György, azzal vége.
– Én meg Lajos vagyok – mondja a böllér.

A KECSKE ÉS A BIRKA

A kecske tapasztalatcserére megy a mennybe.
– Mek-mek! Nálatok me-mennyi e-ezer év? – érdeklődik a birkától.
– Bee! Csak egy pillanaat.
– És e-egy forint?
– Kereek egy billióó.
– Akkor, légy szíve-ves, és adj gyorsan e-egy forintot!
– Szíveseen – feleli a birka –, csak várj egy pillanatoot!

Sóder

Ábris elégedetten fékezett a kombinát előtt. Hetek óta azon rágódott, kire adja voksát annyi párt közül. Figyelemmel kísérte a választási műsort, gondosan tanulmányozta a képviselőjelöltek életrajzát, gyűlésekre, megbeszélésekre járt, egyszóval mindent megtett, hogy érdemben döntsön. És döntött. Anélkül, hogy leitatták vagy megfenyegették volna, mint ahogy azt a múltban szokták tenni. Múlt? Hol van az már? Manapság más, tisztább szelek fújnak.
– Tiszteletem! – pattant föl hajlongva a portás.

Motor

Török tekintete büszkén cirógatta körül fia karcsú alakját. Kicsit sovány a kölyök, de szívós – állapította meg tárgyilagosan. Apja fia: napbarnított bőr, arányos formák...
– Gyere a vízbe, apa!
– Rögtön, fiam, rögtön!
A férfi mosolyogva nyújtózkodott el a gyepen. Egész héten hajtott, a gépek még ott zakatoltak benne, ezért mindennek kétszeresen örült: a napnak, mely ugyanolyan gyengéden simogatta, mint ő a fiát, de elsősorban a napnak örült, amiből szinte soha sincs része. Igen, itt valóban csend van, messze az esztergától, a kattogó villamostól, feje felett madarak, előtte a folyó.

Fegyelmi tárgyalás

A fegyelmi bizottság elnöke fontoskodva tett-vett olyan arckifejezéssel, mintha nem is a szaktanácsadó, hanem maga a legfelsőbb bíróság elnöke lenne. Balján az iskola igazgatója, szikár, humortalan férfi szórta szemrehányásait a munkafegyelem ellen vétő Korláth tanár ellen. Az elnök jobb oldalán pöttöm alak, az igazgató szerény helyettese feszengett. De jelen volt a szakszervezeti bizalmi, sőt, Hazagh Mihály, az iskolai párttitkár tagbaszakadt titkára is. Egyszóval az egész vezérkar, hogy ítéletet mondjanak egy magányos sztrájkoló fölött. Mióta törvénybe iktatták a sztrájkjogot, többen éltek vele, csupán így, egyénileg nem sztrájkolt senki még.

Szenzációs bejelentés

Guszti bácsi vidáman lubickolt a tó vízében. Hogy ki az a Guszti bácsi? A b. Gyöngye téesz egyik dolgozója. Haja, szemöldöke fehér, bal orrcimpája mellett, különös ismertetőjelként, félgömb alakú szemölcs virult. Éjjel tizenegy óra. Fürdőzésre kissé szokatlan időpont, ezzel szemben csend volt, sem a táskarádiók, sem a fürdőzők nem visongtak.

Petrozsényi Nagy Pál elbeszélése

NINIVE

Az öreg író felállt, kinyújtózkodott. Végre elkészült a regénnyel! A többi már a kiadó és a nyomda feladata. Éjfél. Kimerülten csoszogott a sezlonhoz. Ha már itt ragadt, itt is alszik ma éjjel. Álmosan fülelt a hálószoba felé. Felesége horkolása megerősítette szándékában. Úgy alszik, mint az aludttej. Miért ébressze fel szegénykét! Megvetette az ágyat, és elnyúlt a sezlonon. Vajon milyen sikerre számíthat legújabb művével? Megveszik, nem veszik meg? Egyáltalán kinyomtatják-e valahol? Fiatal korában még számíthatott ilyesmire, tekintettel, hogy a kultúra államérdek is egyúttal, azaz közügy, aminek dukál némi szubvenció – hirdették az illetékes elvtársak. Nyílván nem akárkinek.

Miatyánk, ki vagy a mennyekben

Volt egyszer egy Kolozs megyei falu. Laktak benne magyarok, románok s itt-ott egy-két ci-gány. Akadt hely bőven, össze is fértek volna, ha időnként egymásra nem uszítják őket. Hol a moşier (földesúr), hol a pártok vagy maga a kormány manipulált még itt az isten háta mögött is. Ha egy románra mutattak, eltörték a lábát, ha magyarra, a fejét verték be. Kivéve a papnak, akiben mindnyájan csak a lelkipásztort látták.
Teltek az évek. Rendszer rendszert váltott, s a régi világ lassan új köntöst öltött. A falu fel-lélegzett, különösen a papjuk, amikor egy éjjel bezörgettek hozzá.

Subscribe to this RSS feed