Szávai Géza

Szávai Géza

Szávai Géza regényrészlete

Fehér fenyők*

Mottó: nagy volt a sodrása, a vize mérgezett – erre a folyóra esküdtek az összes istenek; azon a tájon, amelyet ez a folyó átszelt, nőtt a világ egyetlen fehér fája: egy istennő szent fája volt, a megerőszakolt Leuké nimfa testéből hajtott; ott hajlongott-lengedezett az Emlékezet tavának a szélén.

Az erőmű gátja mögött tengernyivé nőtt a méregzöld víz; ahogy nekilódult a hegyeknek, már-már félő volt, hogy szétfeszíti őket. A tó jobb partján, s onnan végig a folyó mentén műút futott. A bal oldalon is volt betonút, szorosan a kikövezett part fölött, de csak amolyan zsákutca, pár száz méter után megszakadt, kőkerítésszerű párkány zárta le. Azon túl erdő, melynek egy részét ellepte a megduzzadt víz: erdő és tó találkozásánál derekukig, hegyükig vízben álló, megsárgult, fulladt fenyők. A párkányon innen, az út mentén egy-két kisebb bolt, bódé, benzinkút.

Szávai Géza regényrészlete

MAKÁMASZÚTRA*

Ahogyan felszáll a madár: alig rugaszkodik, könnyű szárnylengéssel emelkedik fel, és ahonnan elrugaszkodik, ott alig érződik a láb-dobbantása – ilyen pici ütéssel múlik el a görcsös fejfájás mondjuk négy feles konyak után.
Farkas Géza Korom Róbert temetése után a temető kapujában érezte ilyen dobbantással távozni a fejét már-már szétrepesztő fájdalom nyomát. Öt-hat asszony kínálta a kalácsot. Öt-hat tálca tele pálinkás poharakkal. Farkas Géza tanácstalanul tartotta a pohár pálinkát, háta mögül egy idős asszony súgta: „Idd meg, fiam, ilyenkor nem szabad koccintani!”
Ezért akkor nagyon nagy hálát érzett. Hogy nem szabad koccintani.
Mint mások, ő is a földre öntött egy-két kortynyit a poharából, mielőtt ivott volna. Ez is jó érzés volt.

Szávai Géza regényrészlete

Kivégezzük nagyapádat

(részlet)

Nyugtalanul alszom, napjaim is idegesítõen nyugtalanok; csakis a kimerültség miatt álmodhatok mostanában összevissza mindent. Testrészeim, végtagjaim között a fáradtság megszüntette, legalábbis csökkentette az összhangot.Beszállok a liftbe – a hatodik emeletre megyek –,megáll a másodikon, és amint nyílik az ajtó, rögtön kilépek. Akkor veszem észre, hogy a másodikon vagyok. Ugranék vissza, de szégyellem megtenni az emberek elõtt. Inkább várok a következõ fordulóra. Szégyenkezem. Szánalmas vagyok.

Levél írótársaimnak

Megeshet, hogy személyesen nem ismerjük egymást, mégis arra kérlek, olvasd el levelemet. Nem vagyok „különc”, legfennebb – alkatilag is – magányos. Baráti csoportosulásokhoz nem tartozom. De az írói létezésnek ez nem lehet akadálya, hiszen (Móricz után szabadon:) regényünket és gyerekünket „személyesen csináljuk”. Emberileg nem jó a magány; engem az életkörülményeim (is) erre ítéltek, és mindezt csupán azért kell most mentegetőzve felemlegetnem, mert úgy szólítalak meg, hogy személyesen talán nem ismerjük egymást. De tagjai vagyunk egy írószervezetnek, írói létezésünk környezete – a „helyzet” – azonos. 

Váradi B. László emlékére

Hajsza című ifjúkori novellájának utolsó félmondata jár az eszemben: „…nyomában a nagy, néma, fekete kutyákkal” – 2014. május 26-án hajnalban eltávozott közülünk Váradi B. László. Nagy tehetségű, összetéveszthetetlenül egyéni hangvételű író, az Ünnepi Könyvhétre két könyve is megjelenik. Akinek a könyvei „jönnek” – hiszem: jönnek és maradnak! – az sosem „távozik”.   

Bevezetés a szépbirodalomba

Drága atyám, Belzebub, sohasem hittem volna, hogy Kelet-Európából – ahová tanulmányútra küldtél engem, szerető 9999997-ik fiadat, Geezen Guuzt – irodalomtörténeti tudósítást kell majd küldenem. Kifejezetten lelkemre kötötted, hogy ne engedjek a hajlamaimnak, hagyjam az irodalmárkodást, inkább a nagy történelmi átmenetről tudósítsam a Pokoli Nagy Tanácsot. 

Markó Béla válogatott verseskönyvéről

*Ha a költészet, ha a vers mellett kellene érvelnem, akkor azt mondanám, talán éppen a gyerekemnek vagy az unokámnak: vannak mondatok, amelyeket én is kimondtam már, és van olyan mondat, amely bizonyára minden kétségbeesett, szerető apa vagy anya ajkát elhagyta egyszer, és bizonyosan te is kimondod majd, kislányom, kisunokám. És gondolnád, hogy az a mondat része egy versnek(?!):

„– Ölni tudnék a gyermekeimért –
s hirtelen elcsúszik fejed fölül az ég,
és belelátsz Isten fekete agyába”

Szávai Géza regényrészlete

Csodálatos országokba hoztalak*

16. fejezet

Nem leszel gyilkos

Nem minden pillanatra szeret – vagy tud – az ember emlékezni.
– De hogy mit beszél, azt mindig tudja egy komoly ember – ez Léonard Barillon baráti és ismeretségi körében sosem volt vitás.
– Én talán nem kezdeményeznék kapcsolatot velük, de ha ők ezt szeret-nék, akkor én nem mondanék nemet – ezt nyögte ki Henri Durand, amikor megtudta, hogy gyereke van, és az is tudatosult benne, hogy: unokája is. Az késve jutott eszébe, hogy gyereke már nincs, hiszen meghalt. Már nem kezdeményez. Aztán marad mindenki a pillanatokkal, amelyekre nem sze-ret – vagy nem tud – emlékezni.

Subscribe to this RSS feed