Kisebbségi sorsjelképek

Kányádi Sándor 1967-ben (Líránkról, Bécsben című előadásában) ilyen szavakkal jellemezte Erdély magyar költészetét: „fölfedezi és magába szívja a sejtelmes, hátborzongatóan szép székely népballada népi szimbolikáját. Az allegóriától sem idegenkedik. Fenyőként kapaszkodik a sziklákon” vagy „virág képében jön elő” nagy veszedelmek idején is; „nem szeretném fölöslegesen szaporítani az amúgy is elburjánzott esztétikai terminus technicusokat, de talán a potenciális szimbolizmus volna a megfelelő arra a jelenségre, amikor egy versben – táj- vagy szerelmes versben – bányalégszerűen lappang valami sejtelem, s amely csak bizonyos életérzés-frontbetörésekkor szokott kicsapni az egyébként szelíd költeményből”; „a szimbolizmus egy bizonyos többszörösen átlényegült formája volna (….) költészetünk egyik legeredményesebb s az egész magyar lírát sajátos színekkel gazdagító, egyben attól megkülönböztető jellemvonása.”

         S valóban – ha folytatnánk a fejtegetést – a par excellence szimbolizmus esetében (például Adynál) általában valamilyen tisztább vagy homályosabb, de okvetlenül előzetes szubjektív tudat-, látomás-, képzettartalom vetül ki jelképi formába vagy alakzatba. Ennek viszont (alkotáslélektani, művészetpszichológiai szempontból is) a fordítottja – például az impresszionizmusban –, amikor a természeti vagy másmilyen kép először mint valóságos, tárgyias látvány jelenik meg, s majd az önnön belső, rejtett, inherens jelentés- és hangulattartalmait kisugározva öleli magába a jelképi vonatkoztatás és elvonatkoztatás sokféle lehetőségét. Döntően pedig ilyen jellegű ez a Kányáditól emlegetett virtuális vagy átképzeléses szimbolikusság is: az alapvetően realisztikus élet- vagy élményképek akár váratlanul vagy fokozatosan: sejtelmes személyes, közösségi, történelmi jelentéstartományokkal telítődnek, s így azután már önmagukon túlmutató emberi összefüggések sugallatos, atmoszférikus megjelenítőivé lényegülhetnek. Magányos fenyő, templom, iskola – a reális és spirituális identitásalakító, létfolytonosság-teremtő emlékezetkultúra alaptényezői –: mind megannyi autentikus önszemléleti sorsmetafora is egyben, egyén és közösség önazonosság-kérdéseit hitelesen kifejező példázat. Láng Gusztáv napjainkban (legújabb könyvében – Kérdezz másképp…, Bp., 2015) hasonlóképpen szögezi le Reményik Sándor (és a „helikoni triász”) életművének értékelését summázva: e költők általános értékei „nem szakíthatók, nem választhatók el az erdélyiség jegyében létrehozott verstípusoktól és struktúráktól. Valamint attól a szereptudattól, mely erdélyiségük lényeges elemét jelenti”; életművük „legjobb és legmaradandóbb részét azok a költemények alkotják, melyekben az erdélyiség mint művészileg megformált világkép kimutatható. Az összmagyar irodalmat is ezek a költemények gazdagítják, ezek szélesítik színképét. Nem utolsósorban azért, mert középpontba az egyén identitástudatát állítják, s ezzel a személyiségválság és -vesztés késő modern témájának és e téma érzelmi és lélektani következéseinek (magány, az emberi kapcsolatok kiüresedése, az önmegvalósítás kudarcai) újszerű feldolgozását nyújtják.” Erdélyi, kisebbségi irodalmi nóvum tehát az egyén és a közösség identitásdimenzióinak olyan szerves összekapcsolása, amely egyszerre reflektál a személyiség és a kisebbségbe taszított nemzetrész sorsproblémáinak a sajátos kifejezéslehetőségeire is; s ennek artisztikus megnyilvánulása lehet az egzisztenciális erejű sorsjelképi beszédmód, a sorsos igazságbeszéd az individuális és kollektív lét- vagy gondtapasztalatok rengetegéről.
         Például a történelmi szenvedés és abszurditás minden rétegét felkavaró geográfiai és historikus végzetfogalomról: a hely és a fátum nevéről: Trianonról. Sütő András szavával: a Trianon-szindrómáról. Vele a kiszolgáltatottságot megszüntetni kívánó összmagyar nemzeti önrendelkezés esélyéről. Vagy arról a bizalomról, amelyet – a Csonka Magyarország című 1920-as versében szenvedélyesen megfogalmazottakat („Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver! Jerikó trombitája! szólj! / falak, omoljatok hangjaitól”; „Nekem van rá jogom! Én elkiálthatom: / Igazság!”) mintegy értekező nyelven is megerősítve – Babits Mihály is állított (Az írástudók árulása, 1928): Magyarország „az a nemzetek közt, melynek legmerészebb álma sem haladja túl a legminimálisabb Igazságot. Ha valahol otthont remélhet még a földön az Igazság régi elve: itt van az. E szerencsétlen és megalázott nemzet – a harci erő védtelen áldozata – szellemi tekintetben szerencsésebb, mint a büszke hatalmasok: szabadon nézhet szembe a Gondolattal, melytől az Erő fél, s egyszerre szeretheti hazáját és az Igazságot”; s „az Igazság maga sem kívánhat itt egyebet, mint fölemelését ennek a boldogtalan népnek, melynek oly fájdalmasan igaza van.” S abban az eszmei igazságtételben és igazságszolgáltatásban, hogy magyarság és igazság egybefonódása szerint – ahogyan szintén Babits vallotta Áldás a magyarra című 1938-as költeményében –: „Lám, igaz jószágunk visszatér kezünkre, / bár  a világ minden fegyvere őrizze. / Mert erős a fegyver és nagy hatalmasság, / de leghatalmasabb mégis az igazság.” A transzcendens bizonyosság feltétlen győzelmében kell tehát hinnünk minden evilági hatalmi erőszak ellenében. („A mi igazságunk: a mi erőnk” – hirdette prófétai méltósággal, Kiáltó szóval 1921-ben már Kós Károly is.) Hihetünk egyrészt a trianoni sorstragédia megítélésének tisztaságában, akár a szellemi fölénynek abból a pozíciójából, ahonnan napjainkban Szőcs Géza szójátékosan humoros, karikatúraszerű bökverse is szól: „Libát vettem Libanonban / haj, haj, haj. / El is lopták Trianonban / baj, baj, baj. / Non, non, non. / Liba / non / non / non” (A liba) – azt az ötletet kiaknázva, amellyel érdekes módon vág egybe a kárpátaljai Vári Fábián László felidézett gyerekkori emléke a „franciául kimondott tagadás” háromszorosságának kihallásával a földrajzi szóból. Vagy így perlekedik Lászlóffy Csaba villódzón asszociatív költeménye: „Éltem, haltam vígan, haragban. / Meddig maradhat bosszulatlan / (Magyarigenben, Musza Daghban) / a gőgös nagyhatalmi katlan? / Vesztes versailles-i kirakatban / vagyok/voltam – én, faragatlan – / az Öregistennel haragban. / ’Tartalékaid mind meghagytam!’” (Sejtek szonettje). Másrészt úgy is reménykedhetünk (a kilencvenötödik évfordulón), ahogyan pedig erre Szentmihályi Szabó Péter biztatott minket (Trianon című versében) a kilencvenedik gyászév alkalmával: „Szegény halottainkat átkeresztelik, / gyárat építenek a szent romokon, / betiltják a magyar történelmet, / de fejük felett a véres kard: Trianon. // Meglehet, egyszer tényleg elfogyunk, / elvész a négy folyó s a három halom, / mégis miénk az üdvösség koronája, / s a menny kapujában a jelszó: Trianon.”
         Mert az omlás, a sorvadás napról napra: tagadhatatlan. És a legkiválóbb magyar írókat, költőket – ahogyan Aniszi Kálmán (Színe és visszája, Bp., 2014) fogalmazza – „a permanens veszélyeztetettség körülményei között is a nemzet ügyének szolgálata mozgatta, motiválta. A Trianon után porig alázott magyarság bennük és általuk kereste a felemelkedés reményét és esélyeit.” – „Mint Atlantisz, a régelsüllyedt ország, / Halljátok? Erdély harangoz a mélyben. / Elmerült székely faluk hangja szól / Halkan, halkan a tengerfenéken. / Magyar hajósok, hallgatózzatok. / Ha jártok ott fenn förgeteges éjben: / Erdély harangoz, harangoz a mélyben” (Atlantisz harangoz) – hangzik Reményik Sándor nevezetes költeménye. Azé a lírikusé, akinek a költészetét – amint azt róla szóló monografikus tanulmánykötetében (Egy eszme indul – Reményik Sándor arcképéhez, Bp., 2011) Pomogáts Béla írja – „a kérlelhetetlen történelmi végzet tudata szőtte át”, s a „szorongásos közérzet” hangolta. – De a merülő földrészt, a süllyedő magyar Atlantiszt sirató Reményik Sándor után például a felvidéki Gál Sándor lamentációja (Új Atlantisz című versében) is ekképpen árad a „bénuló nyelvű” vidékről: „süllyedek alá / együtt a fákkal együtt a tűzzel / együtt a lóhorkanásos messzeséggel / imbolygó szívű temetőkkel / két lábon álló halottakkal / atlantisz-sorsú nemzetekkel / vélük együtt le a mélybe / le a végső némulásba (…) alattam nem föld a föld / felettem nem ég az ég”.
         A mindennek ellenében a megmaradásakarat és a helytállás feltétlenségét hirdető Áprily Lajos Marosszentimrén 1921-ben keltezett szonettje, a Nyár ugyan a „falusi árvaságról” dalol, a „mogorva” templomról, a tengerre hiába vágyakozó érzésről: de egyszersmind még a mítoszi erdélyiség megtartó szépségéről és nemes pátoszáról: „És este kinyitom az ablakom / és a históriáit hallgatom: / egyetlen transsylvan hősköltemény.” Fia, Jékely Zoltán a harmincas években azonban már nagyobb bajt észlelve szól és számol be a marosszentimrei templom jelképes omladozásáról: hogy „fejünkre por hull, régi vakolat”, s „egér futkározik a pad alatt”; hogy „tízen vagyunk: ez a gyülekezet / a tizenegyedik maga a pap, / de énekelünk mi százak helyett”; „tizenegyedikünk az árva pap, / tizenkettedikünk maga az Úr. / Így énekelünk mi, pár megmaradt / – azt bünteti, akit szeret az Úr –, / s velünk dalolnak a padló alatt, / kiket kiírtott az idő gazul” (A marosszentimrei templomban). Ehhez képest Kányádi Sándor 1975-ben egyenesen a valósággá lett bevégezettséget tömöríti sorsszimbolikus pusztulásvízióba: „ledőlt a cinterem fala / kövei földbe vástak / védtelen áll a dombon / maholnap egyesegyedül / istené lesz a templom / csupán egy ajkon szól már / paptalan marosszentimrén / haldoklik szenczi molnár” (Egy csokor orgona mellé). De még ez is fokozható: 2002-ben, az akkor hetvenöt éves Sütő Andrásnak ajánlott planctusában Ferenczes István az istenhiány döbbenetével borong a marosszentimrei templom sorsán: „Az ajtón mázsás lakat, gályarab bilincs. / Tízen, kilencen, nyolcan sem vagyunk, / gyülekezet, szolga, pap – senki sincs… / Legnagyobb hiányzó maga az Úr (…) Fejünkre pók hull, égi vakolat. / Az orgonában szúette futam. / Nem énekel az sem, mi megmaradt. / Hát kit szeretsz itt és kit büntetsz, Uram?” Miközben – s itt már Kenéz Ferenc szállóigéjét idézem X Y Z című poémájából: „miközben élni próbálunk, / ha tudni nem lehet, / miközben tudni próbálunk, / ha élni nem lehet”.
         A passiótudatos történelmi, kulturális, vallási toposzok összegzéseként értelmezhető az a keresztény, krisztológiai sorsazonosítás, amely a Dsida Jenőtől eredő költői Nagycsütörtök-motívumban sűrűsödik össze – a székelykocsárdi váróteremmel együtt, amely a szakrálishoz a profán szenvedéstörténet erdélyi képletét köti hozzá. A szorongó várakozás és a Getsemáné-kerti gyötrelem egybeforrasztása számtalan újabb parafrázis alapjául szolgál – Kányáditól (Éjfél utáni nyelv) Ferencz Imréig (Az új esztendő érkezése), Egyed Pétertől (Egyszer csak elszállok. Valahol egy pályaudvaron) a korondi Ambrus Lajosig (Nagycsütörtökre). A nagyváradi Lipcsei Márta például egész vers- és szonettciklusokban, szonettkoszorúban fogja össze Dsida-inspirációit; „ugrásra készen, míg a hegy rád szakad / s az ólomidő mint a rossz gumi rád ragad (…) esténként nyirkos tüzek fullasztó / füstjénél körülvesz a jaj” (Országos felhőszakadás). A gyergyói (eredetileg szatmári) Gál Éva Emese ugyancsak a közösségéért is virrasztó, sorsvállaló költői létforma megoszthatatlan kínjait asszociálja Dsida című versében: „Nincs kegyelem! Már fölkúsztak az árnyak / az égboltot teremtő homlokon. (…) Már hóhér minden pillanat. Az óra / pengéjét a számlapon körbehordja, / és üti büszkén: elvégeztetett.” Szilágyi Domokosnál „s itt s most és mindörökké, kérges reménnyel, várunk a hajnali csatlakozásig” (Ez a nyár); Páll Lajosnál (Parafrázis): „nem döbbent meg jobban Dsida sem Kocsárdon, / mert valójában elaludt az Isten”; Molnos Lajosnál (Egy Dsida-versre) már a kín színhelye is tovaúszik a semmibe: „a kocsárdi állomás elutazott / az Isten véle utazott” (másik verzióban: „Jézuskrisztus elutazott”). Nagycsütörtökön című kilencvenes évekbeli versében Kányádi Sándor ugyanezt a fojtogató levegőt – az elidegenedés immár posztkoloniális hangulatát és dezillúzióját – a lamentáció és az irónia különös keveredésével érzékelteti: „nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak / a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül / családi körében költi el nagycsütörtökön / már kora délután meglép aki csak teheti / nincs idegünk már a közös szorongáshoz / a közös de a külön-különi megszégyenítéshez (…) no szia majd húsvét után / locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai / rohanó világban / divatjamúlt a folklór / a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már / csak magának reméli” (mint ahogy a megváltásmű kegyelmi misztériuma már Hervay Gizellánál is kiesett az átlényegülésre képtelen profán időrendből: „mindig pénteken ért véget a hét, / mindig pénteken, / és utána hétfő lett / megint” – Zuhanások). A posztmodern nyelvjáték kereteiben azután még inkább előtérbe kerülnek a travesztiák új modelljei, köztük a sokértelmű groteszk persziflázsok. Szőcs Géza verse, Az albatrosz átszáll Kocsárdon így hangzik: „Egykoron én is szálltam át Kocsárdon, / Kocsárdon én is szálltam át. // Albatrosz voltam, súlyos csomagjaimmal. / Kocsárdon én is szálltam egykor át. // Disznóbőr kofferjeimben fehér szárnyak lapultak / s egy óriási, sós viharkabát.” S a karikírozó eltorzítások, a banalizáló-komikus nyelvi gesztusok, gegek, a szellemes(kedő) defiguráció összhatása annyira virulenssé válik, hogy így nemcsak a „megszentelt” szövegtradíció, illetve a „megszentelő” értelmezéshagyomány, hanem már a jelen idő sivár kisszerűsége is az ellenpontozó irónia céltáblájává válik: a fenségest lerángató, a megrendítőt deheroizáló, a mítoszit bagatellizáló eljárás önmaga pozícióját sem kímélheti. Orbán János Dénestől idézhetjük: „Kocsárdon át az út bizonytalan, / esélyem van, hogy nagycsütörtököt / mond a Trabant, s míg jő a szerelő, / koszos motelben lehet rostokolnom. / Napokig késhet nem várt érkezésem, / s a fülledt hallban nem néz senki rám, / s szorongás fog el, szörnyű félelem, / ha kimerül rádiómban az elem” (Verecke híres útján, át Kocsárdon). Vagy Fekete Vincétől: „Nem volt csalatkozás. Késést / jelentettek be, és a hullatag / setétben üldögéltem a / razboieni-i váróteremben (...) Körülnéztem. / Röhögni lett volna jó, / ordítani (...) Ott aludtak körülöttem: / P. aludt, J. aludt, / J. aludt, M. aludt, // butykos aludt, mind / aludtak. // Kövér galuskák gurguláztak / le-föl torkomon” (Csütörtök). Kinde Annamária víziójában az átszálló állomáson „Kalapos polgár billeg, / Feje asztalra koppan. Vonat érkezik, indul (…) Pohár a két kezében. / Löttyedt sör a pohárban”, a Király Zoltánéban „Tetvek. Kint is, rajtad is”, Farkas Wellmann Évánál a Nagycsütörtök „húsvéti héten: szerda”. A természetesen az egyetemes magyar költészet más szféráiban is rendkívül elterjedt motívumnak csak két változatát még hadd említsük. Mezey Katalin versében mintha a „húsvéttalanság” („húsvéttalan a magyarság” – emlékezhetünk Adyra) reminiszcenciái gyűrűznének tovább („Nagycsütörtök, nagypéntek, / arcomig érő bánat, / szabadságom tört virága, / van-e húsvét utánad?” – Nagycsütörtök, nagypéntek), a Nyíregyházán élő fiatal költőnő Nagy Zsukánál pedig hasonlóképpen zsong és fokozódik ez a Dsidától ihletődő gyötrelem és kilátástalanság-élmény („Nem lesz csatlakozás. Több évtizednyi késést jeleztek” – szerelemcsütörtökdobszerda).
         Mindezeket az idézett példákat természetesen nem valamifajta előregyártott tézis illusztrációiként szerettem volna sorolni. Hanem elsőrenden annak hangsúlyozására, hogy ezek a versek eredendően milyen szépek, érdekesek és fontosak, s hogy a bennük megjelenő ismert és örökérvényű történelmi sorsképzetek manapság, a fiatalabb költőknél sem kopnak el, hanem mindig új és új színezettel élénkülnek meg.


Előadásként elhangzott Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen, a XII. Partiumi Írótábor Az emlékezetkultúra a régió irodalmában című tanácskozásán, 2015. július 9-én)