Vörösmarty, avagy az árulás „bére”

Erkölcsi szabadság versus Vörösmarty, avagy az árulás „bére”

Nyárutó volt. Az alkonyi égbolt mélykék búráján egy gólya vitorlázott mesterien. Téres köröket húzott a felhőtlen égen, majd – mintha meggondolta volna – egy alig-mozdulattal napnyugatnak fordult, és eltűnt a kéklő messzeségben. 
A kisfiú még hosszú percekig állt mozdulatlan az égi tünemény igézetében. A vágy, hogy ő is szárnyaljon, magával ragadta, és beleborzongott, amikor arra gondolt, hogy imént a lehetetlen alig karnyújtásnyira suhant el mellette.
A rezzenetlen csendben legelésző tehenek tejszagú fújtatása és hersegő ritmikus harapásuk neszezett... 
Régi emlék!

Ha eszébe jut időnként, mekkora űr támadt benne akkor, amikor a végtelennek tűnő szabadság lenyűgöző látványa hirtelen eltűnt szeme elől, még most is elszontyolodik. Pedig sok idő, hosszú évtizedek teltek el azóta, és ma már jól tudja, hogy gyermekkori emlékképének madara nem szabadságvágyból vitorlázott az ábrándok egén, csigázva képzeletét… Azzal is tisztában van, hogy az emberen kívül semminő élőlény nem fogja fel és nem éli át a maga mélységében és teljességében a szabadság részegítő mámorát. Megérteni és átélni ezt a csodát, akarni a szabadságot, vágyódni utána és küzdeni érte, erre egyedül az ember képes. 

Nekünk a szabadság a legfőbb öncél. Minden pozitív emberi cselekvés végső soron a szabadságra irányul. Valamennyi jóhiszemű szándék körötte gravitál. 
A történelem a szabadságharcok vége-nincs folyamata, a Kimérával való örökös küzdelemként is felfogható. Mert nem elég kitűzni a zászlót, fel is kell tudni építeni és megőrizni a legfeljebb részben teljesülő legszebb álmokat, amelyekért annyian véreztek, és változatlanul áldozzák életüket. 
Mondják, hogy a demokrácia – ha hiteles, és nem csak tetszetős jelzőkkel díszített talmi, jóléti társadalomnak hazudott manipulátum – a szabad élet ígérete, népek, nemzetek szabad életének az előszobája. Hogy így van-e valóban, nem tudhatom. Ám ha így lenne is, az sem jelentené az emberiesülés netovábbját. Még a legtökéletesebb társadalom sem képes egymaga automatikusan megváltoztatni az emberek szellemi-lelki világát, erkölcsi arculatát. Ezt kinek-kinek magának kell megcselekedni, felverekednie magát a humánum magasába. 
Hisz az emberibbért folytatott küzdelemnek nemcsak külső terrénuma van, léteznek belső fórumai is. Az, hogy életünk során mivé leszünk, nem pusztán a külső körülményektől függ. Az öntökéletesedés legfontosabb feltétele egyféle belső késztetés munkálása, az arra irányuló termékeny nyugtalanság, hogy felülmúljuk tegnapi önmagunkat. Az ember az, amivé önmagát teszi – mondja Sartre.

Minél több, mennél teljesebb vagyok, annál felelősebben gondolkodhatom, mert árnyaltabban vizsgálódhatok és biztosabban ítélhetem meg a világ és a magam dolgait. Ahogyan nő személyes szabadságom a közös ügyek intézésében való cselekvő részvételre, amiképpen erősödik mások bizalma irántam, úgy tolódnak ki felelősségem határai. Minél önállóbbak, szabadabbak vagyunk, annál inkább felelősséget kell hogy érezzünk és vállaljunk nemcsak döntéseinkért és tetteinkért, hanem szándékainkért is, különben a növekvő/terebélyesedő szabadság szabadosságba, anarchiába torkollik. Azonosulva a felbukkanó jogos követelményekkel, szinte észrevétlenül növünk fel az újabb és újabb feladatokhoz, szoktatjuk magunkat a szabadság felhágó grádicsaihoz. 
Ámde nem elég csupán fel- és megismerni az erényeket, gyakorolni is kell azokat. Csakis a politikum és az etikum termékeny frigyéből születhet meg és teljesedhet ki az örökké áhított abszolút hiteles emberi világ, az ideális demokrácia. Ami az ember tökéletlensége, gyarlóságaink okán mindig is csupán teljesülőben lehet, az eszményi állapot örök-utópia marad.

Csak aki önmaga, az lehet erkölcsileg szabad. A meggyőződése ellen cselekvő sajnálatra méltó, kiszolgáltatott pária. Azok, akik például a 2004. decemberi 5-i népszavazáson eltaszították maguktól oltalmat kereső külhoni nemzettestvéreinket; azok, akik Trianon nyomán kisebbségi sorba kényszerült magyar felebarátaiktól megtagadták a lehetőséget, hogy kettős állampolgárokként a nemzettesthez szervesüljenek; azok, akik ahelyett, hogy a kisebbségi lét viszontagságaitól testileg megviselt és anyanyelvükben megalázott, megtiport külhoni magyarokat gondolkozás nélkül magukhoz ölelték volna, hogy kilencven évnyi kilátástalanság után – szülőföldjükön maradva – immár az anyaország védőszárnyai alatt testben és lélekben megerősödjenek újabb küzdelmekre a kirekesztő fészekfoglalókkal szembeni küzdelmükben; azok, akik ahelyett, hogy agyonázott, didergő lelkű nemzettestvéreiket, kopogtatásra, szó nélkül beengedték volna házukba, farizeus módra így bátorították őket: „tartsatok ki!”, s „jó szándékuk” jeléül egy hitvány, szakadozott kis esernyőt nyújtottak oda nekik a fergeteg ellen, azok, hitem szerint, megbocsáthatatlan bűnt követtek el. S akár undok önzésből tették, akár azért, mert gátlástalan politikacsinálók rútul becsapták őket, tettükkel az emberlét aljára süllyedtek. És nincs fórum, se hatalom, amely feloldozhatná őket, lemoshatná róluk ezt a gyalázatot! A hamis prófétákat pedig…, őket a pokol fortyogó, mélysötét bugyrai várják!...
Zrínyi Ilona raboskodása idején írt búcsúlevelében ekként intette fiát, a későbbi „Nagyságos Fejedelmet”, II. Rákóczi Ferencet: „Te csak tanulj szorgalmasan, rajta légy, hogy a dicsőség koronáját elnyerjed. Nincs a világon szebb és dicsőbb dolog, mint a becsületes név és jó hír! Ez soha meg nem hal, hanem örökké él. A földi javak elveszhetnek – az nem baj –, de aki a becsületét vesztette, mindenét elvesztette...” 
Ezt a gyönyörű gondolatot mementóként kellene kifüggeszteni valami jól látható központi helyre, hogy álnok politikusainkat emlékeztesse a 2004. december 5.-i és temérdek egyéb gyalázatos tettükre.

Mivel gondolkodó lény vagyok, előbb latolgatom a lehetőségeket, mert tudom, hogy a mérlegelés hozzásegít ahhoz, hogy kevesebbet és kisebbeket tévedjek. Az erkölcsi szabadsághoz vezető út első állomása annak felismerése, tudása, mi az, ami a közösség és a magam boldogulásához morálisan elengedhetetlen. Ami pedig erkölcsileg érvényes, az szükséges is, s mint ilyen, rám nézve kötelező. De nem azért fogadom el kötelező érvényét, mert az állam a törvény erejével úgy is bármikor rám kényszerít(het)i, hanem főképp amiatt, mert miután belsőleg azonosultam vele, azt szükségesnek, sőt elháríthatatlannak érzem. 
Nehéz dolog felnőni egy feladathoz azért is, mert a kötelesség teljesítését rendszerint kényszerűnek, terhesnek érezzük. Dohogunk, sőt tiltakozunk ellene. Ezért előbb át kell gondolni, át kell tudni érezni a feladatot a maga mélységében és összetettségében, mert csak így ismerhetjük fel annak jelentőségét. A kötelességteljesítés pedig akkor válik meggyőződéssé, ha lelkileg egybeforrunk, azonosulunk vele. Ez az azonosulás óvhat meg bennünket attól is, hogy mások ellen, a köz rovására cselekedjünk. A feladattal való belső azonosulás arra fog késztetni, hogy tiltakozzunk és kitartóan küzdjünk minden ellen, ami közösségellenes, minden olyasmi ellen, amit a nemzet elmarasztal vagy elítél. 

Amit pedig gyakran ismételünk, szokásunkká, természetünkké válik. Így alakul ki, szinte észrevétlenül, a magunk fölötti uralom, és válunk morálisan egyre inkább szabaddá. Az erkölcsi szabadsághoz a meggyőződésen keresztül vezet az út. 

Válságos időkben, eszményvesztések idején – ilyen a  mi korunk is –megrendülnek a hitek és meggyőződések, az erkölcsi szabályoknak és követelményeknek pedig megcsappan a jelentőségük az emberek szemében. Az általános elbizonytalanodásban gyakoribbá válnak az erkölcsi kilengések, zavarok. A magukkal mit kezdeni nem tudók között futótűzként terjed a fölöslegesség érzése, a hiábavalóság nyűge, burjánzik a szabadosság. Távlat híján pedig pótcselekvésekbe menekülnek egész tömegek. Csakhogy a szurrogátum nem gyógyír a sajgó sebekre, ellenkezőleg, tovább mélyíti a kiábrándultságot, mélyíti a csömört, növeli az áldozatok számát. 
Nincs és nem is lehet más kiút a sokféle nyavalyából való kilábalásra, mint a tiszta önkifejező és örömszerző munka, a mások felé nyitott értelmes, tartalmas élet.
Aki rátalál erre a keskeny ösvényre és elindul rajta, tán még boldog is lehet.

Vörösmarty, avagy az árulás „bére”

Hajnali ötkor csörgött a telefon.
Ki az az őrült!? –riadt fel álmából Simonyi. Kinyújtott karjával csápként tapogatta a kagylót a sötétben.
– Itt Cotruban, a szolgálatos tiszt... – hallatszott a vonal túlsó végéből.
– Magának nincs jobb dolga, jó ember!?... 
–.Dragomir titkár elvtárs azt üzeni, hatra legyen a székházban. Félóra múlva küldöm a kocsit magáért...
Simonyi öltözködés közben bekapott egy kávétablettát, és szólt a feleségének, ne feledje, ma reggel ő viszi a gyereket az óvodába, mert neki máris be kell mennie a hivatalba. Mire elkészült, lent már várta a szolgálati kocsi. 
A gyéren megvilágított hajnali utcák kátyúit még a jobb rugózású gépkocsik is nehezen viselték. Micsoda utak, méltatlankodott Simonyi egy-egy mélyebb gödörből katapultálva. 
A pártszékházban, a valamikori iparkamara szecessziós épületében még sötét volt, csak az emeleti sarokszoba ablakai világítottak élénksárgán a hajnali ködben. 
Simonyi felsietett a cirádás lépcsőn. A terebélyes íróasztalnál magába roskadva ült Dragomir, az ideológiai kérdésekkel megbízott megyei titkár.
– Mi az öregistent csináltatok ott a magyar színházban!? – kérdezte ijedt-ingerülten Simonyitól, amikor az belépett a szobába.
Simonyi értetlenül állt a számon kérő kérdés előtt.  Érezte, hogy baj van, de hogy mi és miért, arról egyelőre fogalma sem volt.
– Mi történt? 
– Feljelentették a színházat!...
– Feljelentettééék!? – hökkent meg. – Kicsoda!? 
– Nem hiszed el, ha megmondom...
Simonyi úgy érezte, mintha ólomsúly húzná lefelé.
– Ki az a Vérézsmárti? – türelmetlenkedett a titkár.
– Vörösmarty? Költő. 
– Hol él?
A lelkekben, akarta mondani Simonyi, de csak ennyit szólt:
– Sehol. Rég meghalt.  
– Ő írtá áz á vérzs, Szozát? 
– Igen, ő. 
– Ná, éz áz!... Ézért ván báj.
– Mondd már, ki jelentette fel a színházat?
– Kicsoda!?...kicsoda!?... Hát a ti magyarjaitok! („ungurii tăi”) – háborgott a titkár.
Simonyi tényleg tartott attól a műsor összeállításakor, hogy emiatt a költemény miatt még baj lehet, de ez a veszély csak halvány lehetőségként merült fel benne. „Ki volt az a rohadék!? Ki lehetett az a szemét magyar!?” – szörnyülködött magában.
Feljelentők, persze, mindig voltak, és mindenha lesznek is, akik a nagyobb koncért agyagba döngölnék még az apjukat is... De hogy ilyet egy kisebbségi kövessen el a saját nemzeti közössége ellen!?... Akiket amúgy is ezer oldalról sanyargatnak!? Feljelenteni, amikor a homogenizáló sovén pártállam idestova nyolcvan esztendeje kurtítja-csonkítja Erdélyben a magyarságot szinte már nem is létező jogaiban, egész lényét belenyomorítva a román sovinizmus Prokrusztész–ágyába!?... Ez nemzetárulás! Ez a legaljasabb tett, amit ember elkövethet.
Több mint két hónapja műsoron volt már a nagy magyar poéta jubileumi estje a kolozsvári Állami Magyar Színházban. Ahány alkalom, mindmegannyi ünnep. A köztudottan művelt színházközönség estéről estére kitüntető szeretetének a satujába szorította a kisded csapatot: mindegyre visszakövetelte a színészeket a színpadra. 
– Mit jelent ez a véghetetlen vastaps? – kérdezték az avatatlanok, mert sejtelmük sem volt róla, hogy a lelkek mélyén „milyen lángok égnek”: „...Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiába onta vért, / S keservben annyi hű kebel / Szakadt meg a honért...” – visszhangzott mélyen a lelkekben. 
Az érzékeny-félénkek pedig azt kérdezgették maguktól csodálkozva, hogyan lehetséges, hogy a legvadabb gyűlölködés idején a Szamos parti teátrumban Vörösmartyt, ezt a minden ízében nemzeti költőt szavalják? Ki tűzte műsorra? Kinek volt bátorsága engedélyezni, hogy közönség elé vigyék!?...

Erdélyben a magyarok akkor már csak a lakásukban, az Úr házában és a színházban, no meg az erősen gyérülő magyar iskolákban beszélhették anyanyelvüket. Aki lélekben otthon akarta érezni magát akár csak egy-két órára is saját országa fagyos idegenségében; akit megcsapott a magyarság végpusztulására irányuló hatalmi intézkedések előszele, az gyakran eljárt a templomba és a színházba akkoriban. 
A gátlástalan percemberkék, a semmi kis hérosztrátoszok százszor letiltották volna az emlékestet a játékrendről. Ha tehették volna. Ha lett volna mibe belekötni.
Történt viszont, hogy tavaszodván, egyik hétvégén a Szamos-parti társulat átruccant a darabbal Székelyföld egykori fővárosába, ahol hasonló ünneplésben volt részük:  „...Ez a föld. Mellyen annyiszor / Apáid vére folyt; / Ez, melyhez minden szent nevet / Egy ezred év csatolt...”
Zengett a szavalókórus baritonja. 
És miközben a közönség szent megindultságában némán zokogott, egy testi–lelki gnóm feljelentette a társulatot. 
Magyar árulta be a magyart!
A hír hallatán a Szamos-parti Hivatalban méhkasként bolydult meg a keblekben a „hazafiúi” érzés. Néhány helyi korifeus – a még magasabb beosztás lehetőségére függesztett révült tekintettel – ilyetén kizárólagosságokat rivallt: „Ez az ősi föld a mi földünk!”  „Mi mindig is itt éltünk!” „A mi népünk olyan régi, akár a kövek!”...
Titkon bizottság alakult, vizsgálat indult. Az „érintetteket” berendelték a Hivatalba. – Ki tűzte műsorra!?... – Kinek az engedélyével!?... – Ki hagyta jóvá?... – röpködtek a fenyegető kérdések. 
Az aggódók aggódtak. 
A kárörvendők kárörvendtek.   
A Hivatal felkent zsoldosai zárt ajtók mögött, számon kérő szándékkal, megtekintették a produkciót. Rögvest meg is született a verdikt: Az előadás ideológiailag elhibázott, destruktív. Hiszen amíg a Párt a nemre, fajra, anyanyelvre, nemzetiségre való tekintet nélküli homogenizált testvériség eszméjét hirdeti a szocializmus fénylő ege alatt, ezek a költői képzelmek viszályt szítnak a többségi nemzet és az együtt élő kisebbségek között.” 

Hát még ha a Hivatal szolgálatos fülei azt is tudták volna, hogy a rendező eredendően a színpad előterében szerette volna elszavaltatni a kórussal a költemény–imát!?... Ha, mondom, ezt is ismerték volna, vajon miket nyilatkoztak volna az előadás láttán!?...
A rendező rivalda–ötlete kétségkívül telitalálat volt, de a politikai felügyelők halálra riadtak még a gondolatától is: 
– ...Elszavaltatni a rivaldán!?... Hogy a színészek egyenesen a publikumhoz forduljanak, mintegy felszólítva a közönséget a... – érvelt az egyik politikai ellenőr. 
– Ez a mondanivaló teljes aktualizálását jelentené!... – szekundált a társa.  
– Legjobb lenne kivenni a Szózatot a műsorból  – így az előbbi cenzor. 
– Kivenni!?... – hüledezett a rendező. – A Szózatot!?... – kapkodta a  levegőt. 
– Vörösmarty elképzelhetetlen a Szózat nélkül – sietett a rendező segítségére a dramaturg. 
– A Szózat nélkül nem vállalom! Nem fogom röhögtetni magam!... – mondta ki a végszót a rendező.
Ejteni a műsorrendből a készülő emlékestet – bár ez is felmerült – azért nem lehetett, mert a nagyváros magyarsága véget nem érő találgatásokba kezdett volna, fokozva az amúgy is tapintható etnikai feszültséget. 
– Úgy csinálják, hogy ne legyen baj belőle! Találjanak ki valami okosat! – farolt ki a felelősség terhe alól a két politikai ellenőr.
A színháziak bizalmasan összenéztek, és egy alig észlelhető fintorral adták egymás értésére a véleményüket.
– Mi lenne, ha a színészeket hátrább hoznánk? Mondjuk a színpad közepére? – rukkolt elő a rendező egy újabb javaslattal. – Így megszakíthatnánk a közvetlen kapcsolatot a színészek és a közönség között. 
   – Nagyszerű! – kapott az ötleten az első cenzor. – De kevés! A színészek így is arccal a közönség felé fordulva szavalnának... 
– Hátat mégse fordíthatnak neki!... – replikázott a rendező. 
 – Zárjuk be a nyitott sort! – állt elő újabb ajánlattal a dramaturg. – Ha a színpad közepén állva kört alkotnának, senki sem mondhatná, hogy a színészek a közönség felé intézik a szavaikat. Hiszen így már csak úgy mondanák a szöveget... a levegőbe,... a semmibe...
A dramaturg kifogta a szelet a vitorlából. A cenzorok megnyugodtak.  
És lőn.
Kört alkotva, összefogózva, padlóra szegzett fátyolos tekintettel húsz színész mély baritonnal és még mélyebb hittel zengte, mennydörögte, suttogta, zokogta: „Hazádnak rendületlenül, / Légy híve, oh magyar; / Bölcsőd az s majdan sírod is, / Mely ápol s eltakar...”
Szegény transzszilván testvérem, kit szülőföldeden hazátlannak (bozgornak) csúfolnak azok, akiket naiv-jóhiszeműen befogadtál, gyarapítottál, pallérozgattál századokon át, hol van most a te otthonod, hazád? Hisz rég kiutáltak eleid földjéről, s ha tehetnék, mind, aki magyar, kitaszítanák Erdélyországból? 
Pedig ha van történelmi jog, elsőként vitathatatlanul téged illetne ez a föld, mert „Itt küzdtenek honért a hős  / Árpádnak hadai;...” 
És ez lehetne az otthonod is, ha agymosott többségi polgártársaid zöme nem kezelne idegennek, afféle ázsiai jöttmentnek. 
Értem és átérzem borzongásod haza-hiányos állapotodban. 

A város művelt színházközönségének estéről–estére ujjongott a lelke. Mert legalább arra az egy–két órára ismét embernek tudta magát. Mélyen és elevenen érezte, hogy „Ez a föld, mellyen annyiszor / Apáid vére folyt; / Ez, melyhez minden szent nevet / Egy ezred év csatolt” –  lényének lényege. Erdély földje neki sohase lehet idegen.
És mindeközben megtörtént a gyalázat: magyar jelentette fel a magyart! 
A legsúlyosabb váddal, irredentizmussal vádolta meg a társulatot. Mert a vers azt sugallja: Erdélyben a magyar nem lehet kitudott senki. 
Ezt képtelen volt megérteni és elfogadni a kizárólagosságra törekvő többségi államhatalom. Emiatt rendelték be a Hivatalba Simonyit hajnalok hajnalán, hogy aztán a maguk kreálta ítélőszék elé állítsák, kínpadra húzzák. Hogy mert ő olyasmit engedélyezni, amit a magas politika a legszigorúbban tilt!?
– ...Azt mondod, meghalt? – így a titkár. 
– Százhúsz éve – mondja nyugodtan Simonyi.
– Csakhogy irredenta volt ám!...
– Baromság! 
– Hogyhogy!?...
– Úgy, hogy az, amit Vörösmarty leírt, nem más, mint a legszebb, legtöményebb hazafiság, amit poéta valaha papírra vetett. Nemzeti volt, mélységesen hazafi. Mint a legtöbb nagy szellem akkoriban. De hazafisága senki ellen nem irányult. Nem volt tehát sem nacionalista, sem sovén. A történelmi Magyarországon élve pedig egyszerűen nem lehetett irredenta!...  
És még ha írt volna is ilyen verseket (aminthogy nem írt), a rohanó idő már rég a feledés leplével borította volna be azokat. Úgy, ahogy tette volt Eminescu irredenta verseivel, például. 
Dragomir zavarba jött. Tekintete az íróasztalon matatott.  
– Mondd csak, le van fordítva románra ez a vers? – kérdezte sietve Simonyitól.
– Nem hiszem, hogy le lenne.  
– Pedig le kell. A Vezér kéri. 
Simonyi álló nap azon tűnődött, vajon ki tudná – a gondolati hűség megőrzésével – lefordítani románra ezt a filozófiai mélységekig hatoló, múlt századi, gyönyörű költői szöveget? 
Másnap Simonyi az egyetem Magyar Nyelv és Irodalom tanszékére látogatott... 
Soha senki nem tudta meg, mit gondolt a Vezér a Szózatról. Annál egyértelműbb volt viszont az alattvalók túlfűtött „hazafiságát” lohasztó néhány szavas széljegyzete: „Ne csináljatok elefántot a bolhából!” 
Az „ügy”, amely csupán a Hivatal berkeiben gerjesztett vihart egy pohár vízben, de a nagynyilvánosság mit sem tudott róla, ezzel véget ért.
Néhány nappal később Dragomir telefonértesítést kapott a székelyek fővárosából: „Az éjszaka valaki szarral bekente H. Gy., az országos irodalmi folyóirat főszerkesztője lakásának a bejárati ajtaját...” 


Elhangzott a Partiumi Írótáborban, 2015. július 13-án