Legyen kritika közöttünk!*

*Elhangzott az Erdélyi Magyar Írók Ligájának Árkoson tartott írótáborában 2012. szeptember 1-én, a Miért nincs, ha van? Erdélyi irodalomkritika a rendszerváltás után című tanácskozáson.

A reformkorban, amely az irodalmi élet intézményi rendszerének kialakulását s ezzel együtt számos elvi kérdés tisztázását is elhozta, s amikor az irodalmi termelés mennyiségben látványosan gyarapodott, Bajza József mondotta ki, hogy kritika kell közöttünk. A rendszeres és tudományosan megalapozott elvszerű irodalomkritika igényét hirdette meg ezzel Bajza, sőt ennek jegyében munkálkodott maga is. „A kritikának, e gyűlölve rettegett s rettegve tisztelt istennének templomot építeni, oltárt emelni közöttünk, sohasem volt oly hasznos, sőt oly szükséges, mint ma” – írta 1831-ben.1

Ugyanekkor s ugyanitt egy látleletet is kiállított az adott viszonyokról, amely bizonyára hiteles, de hogy ma is aktuális, ahhoz, úgy vélem, nem fér kétség. „Mi rettegünk a tudományos tribunáltól, utáljuk és gyűlöljük azt, istenünk az önfény, s a bálványozásnak vagyunk baráti. Ahelyett, hogy az egyedül üdvözítő, az igaz utat keresnők, a szív- és vérrokonság, hír- és névgőz, a vallásbeli pártoknak s az emberi hiúság ezernemű csábjainak, mint annyi isteneknek, szobrokat emeltünk. Mi érzéseinket, dicsvágyaink ingereit megtagadni csak parányi részben sem tudjuk, feláldozni pedig önfényünket a közfényért, valamint a polgári, úgy a tudományos körben sem vagyunk eléggé erősek”, illetve: „Ha mi barátainkat, rokoninkat, mint eddig, csak ölelgetjük; hitsorsosainkat csak dicsérgetjük; nagyjainknak csak hizelkedünk, bókolunk; ellenségeinket csak üldözzük, s a jót bennök is elismerni nem tanuljuk s nem akarjuk; ha rettegünk az igazat nyilván kimondani, ha örökké csak mellékes tekintetek szolgarabjai leszünk: úgy a tudományos haladásnak bízvást lemondhatunk még a reményeiről is (...).”2         

Napjainkban is komoly kihívás az intézményi rendszer helyes kialakítása, illetve a létező irodalmi intézmények fenntartása tájainkon, amikor is közvetlen módon ugyan nem állami monopólium az egész rendszer működtetése, amint a pártállam idején volt, de közvetítő csatornákon keresztül ugyanabból a központi forrásból eredeztethető majd’  teljes mértékben a fenntartásuk. Egy kisebb forrás a privát szféra, viszont ez maga is nehézségekkel küzd, s különben tudott dolog, hogy amely vállakozások sikeresek, profittermelők, azok elsősorban szintén állami függőségben vannak. Az állami mecenatúra mint legfőbb fenntartó tehát ma is megkerülhetetlen, az előfizetők és egyéni támogatók szerepe viszont ilyen téren – ha vannak is kivételek – általában elenyésző.

            Ilyen körülmények között jó, ha a „piacosabb” irodalmi produkció – amely 1990 óta mennyiségben mindenképpen gyarapodott – és annak közvetítése, azaz a folyóiratok, kiadók, más kulturális médiumok, egyesületek élvezhetnek még valamilyen mértékű támogatást, a rendszer másik két részegysége, a befogadás és a feldolgozás – ahová az irodalomkritika is tartozik – vajmi keveset kaphat. Erről bizonyára megdöbbentő adatokkal szolgálhatnának például a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon tető alá hozói vagy újabban e lexikon online változatának működtetői. Kiderülne, hogy intézményes keretek között nevetségesen kis arányban vehetnek részt az irodalom-rendszerben azok, akik e két utóbbi területen, a befogadás és feldolgozás terén próbálnak fennmaradni, végső soron választott szakmájuknak élni. Gyakran mindössze azzal vétetnek észre, hogy háttérbe szorítják, mellőzik őket nemcsak szóban, hangos vélekedések alkalmával az irodalmi élet különböző közterein, de cselekedetekben is, minthogy akik évről évre rangosnak minősített döntéshozó testületekben mérlegelnek és szavaznak, azok tevőlegesen vesznek részt céhtársaik (le)értékelésében.

Ezek nyomán azt mondhatni, hogy megszállottságra van szüksége annak, aki ezeken a területeken kíván tevékenykedni, s nem véletlen, hogy alig lehetne egy-két nevet említeni, akik nemcsak a maguk, de a szakma, az irodalomtudomány   képviseletében is tettek komoly lépéseket 1990 után, hogy legyen közöttünk kritika...

            Enyhén szólva furcsa, hogy a rendszerváltással letűnt erős állam adott esetben tartott, ha írók, művészek a szakma nevében hallatták hangjukat valamely fórumon, most viszont a gyengének mondott állam meg sem hallja a figyelmeztető szót vagy a tiltakozók kiáltását, amely olykor-olykor az alkotó értelmiség részéről felhangzik. A letűnt rendszer jelszava a régről ismert „Oszd meg és uralkodj!” volt, a mai pedig egy nyilvánvalóbbat és egyszerűbbet követ: „Osszad és uralkodj!”

            Az eddig elősoroltak okán is helyénvaló a tanácskozásunk címében megfogalmazott helyzetértékelés, hogy ti. miért nincs, ha van irodalomkritikánk. Egy ilyen logikai manővert tükröző kérdés eleve azt a feltételezést előlegezi meg, hogy nem teljes értékű az az irodalom-rendszer, amellyel kapcsolatban felvetődött ez a probléma. Ha pedig egy rendszer akármely elemében „gyengélkedik”, az az egésznek a működésére kihatással van, s ezt nem elég pillanatnyi „gyorssegélyekkel” kezelni, illetve jól hangzó s meggyőző (?) mentségeket keresni a megoldás helyett. Ehhez körültekintő újragondolásra és elvek mentén hozott döntésekre lenne szükség, mégpedig nagyon gyorsan. A szakmát hozzáértéssel és áldozatok árán művelők részéről jogos elvárás lehet ez mindenekelőtt a kormányzati tényezők irányába, de nyilvánvaló, az emberi, szubjektív oldal sem vonhatja ki magát egy általános revízió alól, s ezáltal elérhető lenne talán, hogy – Bajza szavaihoz fordulva – ne az önfénynek s a bálványozásnak legyünk baráti...

            Mindenekelőtt nagyobb nyilvánosságot érdemel a kritika a már létező erdélyi fórumokon. Az irodalmi-kulturális folyóiratok szerkezete általában a megszokott, szemle-rovatuk hol nagyobb, hol kisebb teret kap a laptestben, szerkesztői koncepciótól meg a munkatársaktól függően. A rendszerváltást követő első évtizedben mindenekelőtt a Látót lehet említeni, amelyben mind mennyiségileg, mind a rendszeresség tekintetében hangsúlyosan kapott helyet a kritika, mondhatni az erdélyi magyar irodalom recepciója  itt volt a legteljesebb, s ugyanakkor azt is lehetett észlelni, hogy közben végbement ezen   időszak alatt egy nemzedékváltás a hazai magyar irodalomkritikában. Figyelmet érdemel aztán az, ami az utóbbi években a Székelyföld esetében történik, egyrészt egy-egy külső munkatárs körképszerű s rendszeresen megjelenő széttekintése a friss irodalmi termésben, másrészt a személyességgel átitatott olvasónaplók állandósulása, amelyek szerzői, tulajdonképpen a folyóirat szerkesztői nem feltétlenül a friss hazai termésből választanak könyveket, viszont az irodalmi műveltség elmélyítését szolgálják.

A napi- és hetilapok esetében aztán elmondható, hogy a helyzet egyáltalán nem kielégítő. Ma már az egyetlen országos lap, a Krónika alig tájékoztatja olvasóját például a kortárs hazai irodalmi produkcióról, pedig történt kezdeményezés részéről, egy melléklet megjelentetése, sajnos igen hamar abba is maradt. A megyei vagy egyes régiók napilapjai is erősen elmerülnek a napi, sokszor jelentéktelen események tükrözésében és kommentálásában, s elvétve az arányokat; kevésbé sikerül kiemelniük az  irodalom történéseit, rapszodikusan és véletlenszerűen kerülnek bemutatásra új könyvek, számottevő irodalmi események és jelenségek.

Könyvkiadásunkban jó kezdet volt 2000-ben a Kriterion Könyvkiadó Közelképek sorozatának elindítása, sajnos hat kismonográfia megjelentetése után megszűnt a sorozat, 2004-ben már a beharangozott kötet sem jelent meg. Néhány évvel később, 2011-ben aztán a Pallas-Akadémia indított útjára egy monográfia sorozatot, kérdés viszont, hogy az első, nem is teljesen új munka kiadását követi-e újabb kötet...

A kritikának az említett fórumokon való hátrányos helyzetén viszont segíthetne valamiféle ösztönzőrendszer kiépítése, ha a lapoknak kritika-rovat vagy -oldal szerkesztéséhez például egy speciális forrás állna rendelkezésükre. El kell ismerni ugyanakkor, hogy a határon túli magyar irodalmat s ezen belül az irodalomkritika előmozdítását szolgálja a néhány éve rendszeresen meghírdetett Schöpflin Aladár kritikai ösztöndíj, kérdés azonban ez esetben, hogy a pályamunkák mennyire összpontosítanak valódi értékek bemutatására, s hogy ezek a munkák idejében bekerülnek-e a nagy értékforgalomba, vagyis kiadásuk mennyire biztosított, illetve valóban kovászai lesznek-e az irodalomnak és az irodalmi életnek.

A kritika értelemszerűen több is és kevesebb is, mint a kritikus. Több, mivel végtelen elméleti és gyakorlati lehetőségek terepe és foglalata, de kevesebb is, hiszen a kritikus személyiségének csak bizonyos oldalai juthatnak szóhoz úgymond munkássága során. Ha viszont egy teljesen személyes, eleven hangnem és a reflexió uralja a kritikus írását, abban az esetben az esszéíró szerep kerül előtérbe, amely szintén igen nagy szolgálatot tesz általában a kultúrának, s olvasmányossága meg szépírói erényei folytán talán nagyobb a befogadottsága is. Szerencsés esetben akár egymást erősítve tölthetik be szerepüket az irodalom-rendszer egészében.

Én magam nem ragaszkodtam valamilyen előre kigondolt, magától a műtől idegen és merev konstrukcióhoz művek értelmezése és értékelése során, de tulajdonképpen azt az elvet tartottam szem előtt, amit később Németh Lászlónál találtam frappáns formában megfogalmazva, hogy ti. „nincs barbárabb, mint a külföld szempontjait fordítani a magyar irodalom ellen. De nincs sürgetőbb, mint olyan értelemmel gondolkozni magyar alkotásokon, amely sok idegen művön is gondolkozott.”3 Eközben pedig jó, ha a tudományosság alapkövetelményeinek is eleget teszünk, úgymint az interszubjektivitás, a kifejtettség, az ellenőrizhetőség és az ismételhetőség. Az elkészült értelmezés  így ugyanis más értelmezésekkel folytathat párbeszédet, azaz kritikai életről és általában dialógusról lehet ilyen esetben beszélni. Azt gondolom továbbá, hogy a művek is – amint Tamási írta a szavakról egy 1941-es írásában – hírnökök, amelyek meghatározott üzenettel érkeznek, s következésképp olyan érzülettel kell hozzájuk viszonyulnia a kritikusnak, mint amilyen a hírvivőknek kijár.4 S emellett az is nyilvánvaló, hogy a kritikus számára a nyelvi élmény mellett a művek által keltett, vagyis a nem primér élmények adottak. Nagy Gáspár egy esszéjében ezt így fogalmazta meg: „a költők művükkel és példájukkal legalább annyira ihletadók, mint a közvetlen lét vagy tárgyi világ.”5 Úgy vélem tehát, hogy a kritikus egyik feladata a számára ihletadó művek fontos üzenetének felerősítése hiteles értelmezések, meggyőző értékítéletek megalkotása útján, ugyanakkor az olvasó számára hozzáférhető módon, lévén hogy az irodalomtudományok közül éppen a kritikára hárul az a feladat, hogy az olvasóközönség egy szélesebb rétegéhez szóljon.

            Hogy mit követett Bajza József 180 évvel ezelőtt, amikor útra indította a Kritikai Lapokat, ugyancsak – az ő kifejezésével élve – tekintetet érdemel. Úgy látta, nem szükség még egy orgánum által sem minden megjelent könyvnek úgymond megítéltetnie, csak azokról szóljon a kritika, amelyeknek „némineműleg életök van.”6 Egy mai kiváló irodalmár, Tőzsér Árpád erre mondja, hogy: irodalmilag „életképes” művek. S az ilyen műveket végső soron – állítja –, szülessenek azok nemzetiségi avagy nemzeti viszonyok között, nem lehet tulajdonképpen  még nemzeti keretek közé sem zárni.7  Nyilvánvaló viszont az is, hogy ha érzékeli is a kritika a művek „életképességét”, még hosszú út s beláthatatlan konjunktúrák vezetnek oda, amíg az illető nyelvi közösség hitelesíti a pozitív kritikai fogadtatást, nem is beszélve az idegen nyelvű befogadó közösségekről...

Útmutatóul szolgálhat más esetekben is Bajza, akár mai kritikussal szembeni felvetésekre  is választ olvashatunk ki programjából, arra az esetleges felvetésre például, hogy miért lehet indokolt akár kevésbé értékes munkákról is írni, vagy éppen fordítva, értékes művekről hallgatni. Szerinte ugyanis „csekélyebb nyomatékú” munkákról is szólhat a kritikus, ha azok „hasznos dolgok elmondására alkalommal szolgálnak”, de úgymond becses művekről is hallgathat, ha „rólok mindennapi s talán közönséges, ismert észrevételeknél egyebet nem mondhat.”8  

Szükségesnek tartom tehát, hogy legyen kritika közöttünk, illetve azt, hogy ha megszólal a kritikus, minden esetben alkalmat találjon hasznos dolgok elmondására. Megtörténhet ugyanis, hogy szava hamarabb eljut az olvasóhoz, mint az íróé, minthogy az irodalomkritika nem önmagáért készül, hanem valósággal keresi, hogy minél előbb eljusson az olvasóhoz, hiszen értelme akkor van – vallom én is egy kritikustársammal, Elek Tiborral együtt –, ha valóban befogadóra talál.


Jegyzetek:

1. Bajza József: Szó és tett jellemzik az embert. Válogatta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Kerényi Ferenc. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2004, 264.

2. Bajza József, i. m., 263., 266.

3. Németh László: A kritika feladatai. In. uő. Sorskérdések. Budapest, Magvető Könyvkiadó–Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989. 50.

4. vö. A magyar szó becsülete. In. Tamási Áron: Szellemi őrség. Esszék, cikkek, útirajzok 1936–1965. Budapest, Palatinus, 2001, 238–239.

5. Nagy Gáspár: Szavak a rengetegből. Szeged, Tiszatáj-könyvek, 2004, 193.

6. vö. Bajza József, i. m., 267.

7. vö. Tőzsér Árpád: Az irodalom határai. Cselényi László és Grendel Lajos művei s a határon túli magyar irodalom kérdésköre. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó – A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 1998, 45.

8. vö. Bajza József, i. m., uo.

(Olvasható a szerző Írói üzenetek nyomában című, a Kriterion Könyvkiadónál 2016-ban megjelent, kritikákat, tanulmányokat, jegyzeteket tartalmazó kötetében.)