Egy kis szubjektív évösszegző

Az eirodalom szerkesztősége úgy gondolta, számba veszi, melyek voltak 2013-as év legfontosabb irodalmi történései Erdélyben. Azt csakhamar megállapítottuk, hogy ez a „legfontosabb” nagyon relatív, így hát abban maradtunk, hogy ki-ki összeírja a magáét. A három szolgálatos szerkesztő – Bálint Tamás, Borsodi László, Zsidó Ferenc – a következőket tartotta említésre érdemesnek:

Hm, most csak röviden, szilveszteri kiruccanás előtt, három leget emelnék ki:
1. A legjobban talán Potozky László Nappá lett lámpafény c. kötete sikerének örültem, már csak azért is, hogy fiatal erdélyi szerzőként dobbantani tudott Magyarországon.
2. A lírai termést szemlélve számomra Varga László Edgár Cseréptavasz című kötete a legnagyobb újdonság, s eddig ugyan csak részleteiben olvastam, de így is maximálisan meggyőzött.
3.Az év legviccesebb irodalmi eseménye számomra a Litera évvégi szavazása, illetve annak utóhangjai. (Bálint Tamás)

Fára mászni akkor is, ha az irodalom nem irodalom

„Aki azt hiszi, hogy az irodalom irodalom, / az hülye. /Világos.” (Hervay Gizella)

Ennek tudatában kellene szemlézgetni az elmúlt egy év irodalmi, azaz nem irodalmi eseményeiből, a megjelent könyvekből, tehát a nem-könyvekből. Pontosabban: slamezgetni, azaz odamondani, megaszondani vagy egyszerűen reflektálni, mert úgy vélem, hogy ilyenkor, év végén-elején is a kritikus, a szerkesztő dolga inkább a reflektálás, a számvetés, anélkül hogy összegezne, anélkül hogy valamilyen végleges tudás birtokában kinyilatkoztatna.

2013 minden bizonnyal az erdélyi és magyarországi slammerek szólamától volt hangos. Slambajnokság itt, slambajnokság ott, jobban és kevésbé jól sikerült szövegek itt is, ott is, a lényeges azonban talán maga a jelenség: a közönség szeme láttára irodalom születik, vagy valami, amit akkor és ott irodalomnak neveznek. Na, de ki mondja meg teljes bizonyossággal, hogy mi az irodalom? És kit érdekelnek ma az effajta bizonyosságok? Vagy itt kell-e keresni egyáltalán? Tény: a slamezők bebizonyították, hogy az irodalom vagy nem-irodalom, nevezzük szövegeknek és szövegek harcának, színre vihető, hatása van (mert – s miért ne? – vadássza is a hatást rendesen, a slamük sem áll jól stb.), dől a közönség, a fiatal hallgatóság élvezi azt, ami a szeme láttára, füle hallatára történik, érintve érzi magát, az irodalmi rendezvényekre meg járjanak nagymamáék! Hogy ez ennyi-e? Lesz-e, van-e tovább, és ha igen, miként? Lesz-e hatása az irodalminak nevezett életre, az önmagával határos irodalomra, a könyvkiadásra, egyebekre? Döntse el a jövő, döntse el 2014, 2076 vagy 3013!

Én a magam részéről addig is a mesékben bízom, azokban a mesékben (is), amelyeket Molnár Vilmos írt, és idén a csíkszeredai Bookart Kiadónál megjelent, Az ördög megint Csíkban című könyve tartalmaz. A kötet utolsó, Mese a koalamackóról című darabjának záró gondolataival kívánok a kedves olvasóknak tartalmas könyveket, örömteli olvasást és fára mászást, valamint időt a szemlélődésre 2014-ben:
„Nemsokára eseménydússá válik a környék. Nemsokára gyors mozgásokkal telítődik a táj.
A gondolatolvasó koalamackó ezt már nem várta meg. A szilaj akcióktól igyekezett távol tartani magát. A heveskedések nem vonzották. A kapkodó mozgás lehet látványos, sajnos, miközben csinálják, nem sok idő jut a gondolkodásra. Ő pedig egy gondolatolvasó koalamackó volt.
Lekászálódott a kőrisfáról, és folytatta útját. Úgy érezte, érdekes benyomásokra tett szert. Úgy találta, különleges élményekkel gyarapodott. Nem egyhangú hely egy ilyen kőrisfa. El lehet tölteni darabig rajta az időt. Csakúgy, mint az eukaliptuszfákon. Igen.
Fára mászni jó.” (Borsodi L. László)

Izgalmak, intrikák

Számomra az elmúlt év egyik legfontosabb történése Király László Készülődés Pazsgába c. kötetének megjelenése Volt. Mondhatni, Király Laci bácsi versein nőttem fel, így jó volt végre új verseket olvasni tőle, szerintem most is ott van nagyon a szeren (a korábbi években válogatott versei jelentek meg, több kötetben is, azoknak is örültem!). Azt is jó volt látni, hogy díjat is szép számmal kapott Laci bácsi a könyvért.
Sok jelentős, izgalmas könyv jelent meg idén, nemzedéktársaim közül többen is jelentkeztek, egyiket sem akarom kiemelni, de azt megjegyezném, hogy fontosnak tartom a kolozsvári Sétatér Egyesület (és Kiadó) bejegyeztetését.

Mindenképp kiemelkedő momentuma volt az évnek a kolozsvári magyar napok irodalmi rendezvénysorozata: sok szerzővel, sok könyvvel, költőversennyel, mindennel, ami dukál. Olyan rendezvénnyé vált ez is – a kétévente szervezett szárhegyi-találkozóval, az EMIA őszi díjátadójával, az EMIL-táborral együtt –, amit várok, ami tagolja az évet, amolyan ünnep gyanánt.

Hogy a negatívumokról is beszéljek: hiányként éltem meg az idei EMIL-tábor elmaradását – de vigasztal, hogy jövőre kettő is lesz. S ha már az EMIL-nél tartunk: csak pillogtatni tudtam azon a polémián, ami OJD és a jelenlegi vezetőség közt kialakult. Szerencsére hamar lecsitult…

Számomra, aki az EMIA egyik kurátora vagyok, egyértelműen fontos, hogy idén is le tudtuk bonyolítani a hagyományos díjátadónkat, s olyan személyeket díjazhattunk, mint Kántor Lajos (Életmű-díj), Füzi László (Hídverő-díj), Király László (EMIA-díj), Varga László Edgár (Debüt-díj).

Az őszi vásárhelyi könyvvásár régebben jelentősebb volt irodalmi szempontból, újabban mintha kevésbé koncentrálnának rá az írók. A Látó viszont pörgős évet zárt, sok rendezvénnyel, játékkal, színpaddal.

A Székelyföld folyóirat is számos rendezvényt lebonyolított, és ami jó: ők azok, akik talán a leghúzósabb anyaországi szerzőket is el tudták hozni Erdélybe. A Székelyföld Galériában szinte minden héten volt valami irodalmi rendezvény, de a szerkesztők több székelyföldi turnét is lebonyolítottak a meghívott szerzőkkel.

Ne feledkezzünk meg Váradról sem, jó az, hogy beindították a Könyvmaratont, de a Törzsasztal-estjeiken is sok érdekes ember megfordult. 

Összességében szerintem jó évet zárt az erdélyi irodalom, sok jó rendezvénnyel, jó könyvekkel, kevés fiaskóval, valamivel több intrikával. De hát az irodalom működtetéséhez az irodalmi intrikára is szükség van. (Zsidó Ferenc)