Itten ma donna válaszolt
Fotó: Henning János

Itten ma donna válaszolt

A csernátoni Haszmann Pál Múzeum érdeklődő és lelkes közönsége, a kedves fogadtatás annyira elvarázsolta Farkas Wellmann Évát, hogy elkésett sepsiszentgyörgyi könyvbemutatójáról, illetve elkésett volna, ha a sepsiszentgyörgyi közönség megorrol a tíz perc várakozás miatt, és távozik. 

Szerencséjükre nem tették, és így, a Kultúrteaház 20. kiadása révén egy olyan költő munkásságából kaptak ízelítőt, aki Szonda Szabolcs, az est házigazdáját idézve: az irodalomban él, alkotja, értelmezi, szerkeszti a szépirodalmi szövegeket.
Arról, hogyan mindez hogyan működik, hogyan lehet egyszerre mindkét térfélen lenni, Farkas Wellmann Éva szerint, minden az olvasással kezdődik. Ha megfelelő mennyiséget olvasol, óvatosabbá válsz, ezért szólal meg nehezebben a kritikában, de saját szövegeihez is másképp viszonyul. 
Az Itten ma donna választ című első kötetének "szemtelenségét" a 17 éve kora óta írt versekkel magyarázta, a sok szerepvers nem azért volt, vallotta be Éva, mert a hangját kereste, valójában a témák miatt használta fogódzóul a különféle vers-alteregókat, mert akkoriban még sok személyes élménnyel nem rendelkezett.
– Ha a saját kritikusom lennék, azt mondanám, azért kellettek a szerepversek, mert bár volt bizonyosfajta mondanivalóm, talán szégyelltem kimondani, vagy kellett közvetítő, s erre rímeltek az olvasmányélményeim – vallotta be közönségének.
Az itt az ottal, 2012-ben megjelent kötetről Szonda Szabolcs úgy vélekedett, a szerző eltávolodott az előző kötet súlyos könnyedségétől, bár játék volt, de vére ment. Az itt az ottal-ban hátralépve szemlél, a korábbi helyszínt, a díszletet, annak szereplőit, arra kíváncsi folyik-e még a vér...
– Valójában csak annyi történt, hogy a két kötet között eltelt jó pár év, történtek dolgok, saját élmények, ezért úgy gondolom, személyesebbre fogtam a hangot, visszavettem az arcokból, de szkeptikusabb lettem, az első kötetbeli hetyke hang, itt önkritikusabb – adta meg a választ a szonettek donnája. 


A felolvasásokkal – még közönség kívánság is volt! – tarkított beszélgetés során az is kiderült, azért a szonett a kedvenc versformája Évának, mert a szerkezete – s többnyire a kötött forma – mankóként szolgál számára. "Azt gondoltam, hogy egy szonettben minden fontosat el lehet mondani, ha annál többet írok, akkor túlbeszélem. Ez a görcs mindig is megvolt bennem" – mondta. 
Búcsúzóként megnyugtatott mindannyiunkat, nem kell újabb tíz évet várni a következő FWÉ-kötetig, vannak már új versek, és mivel idén Móricz Zsigmond-ösztöndíjban részesült, ott érzi tarkóján a bizottság ösztönző leheletét. Tehát mese nincs, illetve kevesebb estimese-olvasás, rántáskavarás, mert a költőnek írni kell.