Ünneplés és díjak az EMIÁ-nál

2014. október 4-én, Székelyudvarhelyen az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány (EMIA) átadta idei díjait. EMIA-díjat kapott az idén 70. éves Farkas Árpád (laudációját mondta: Fekete Vince), Ferenczes István (laudációját mondta Zsidó Ferenc), Oláh István (laudációját írta Balázs Imre József), valamint Tófalvi Zoltán (távollétében levélben köszönte meg díját). Továbbá Hídverő-díjat kapott Gömöri György, az idén 80. éves Pomogáts Bélát pedig egy őt méltató könyvvel ajándékozta meg az alapítvány. Az alábbiakban az alapítvány elnöke, Lőrincz György köszöntő beszédét közöljük. (a szerk.)

El kell mondanom Önöknek, hogy ünnepnek, kivételes ünnepnek tartom ezt a napot, részben azért is, mert felnőtté váltunk, jól, rosszul a 19. alkalommal köszöntjük azokat a jeles személyiségeket, akik életművűkkel, emberi tartásukkal nemcsak személyes példát, de eszmei megalapozást is adtak az elmúlt évtizedekben az erdélyi olvasóközönségnek magyarságukhoz, megmaradásukhoz. Hisz, hosszú időn át, Farkas Árpád, s Ferenczes István sikolyként hulló szavaiból, gondolataiból kerestünk menedéket önmagunk mentésében. Ők voltak azok, akik az egyetemesben a sajátost, a szenvedésben is a méltóságot keresték konok elszántsággal, ahogy Oláh István is, az egyetemesben az embert és a humánumot keresve gazdagította költészetünket. Műfajt váltva, Tófalvi Zoltánt a maga hetven évével azért köszöntjük, mert megpróbálta mederbe terelni, felmutatni az erdélyi magyarság szenvedéstörténetét, miért történt úgy, ahogy, vagyis a lehetetlent.
Utoljára, hagytam Pomogáts Bélát, aki bár, születésével nem közülünk való, de a hosszú évtizedes munkásságával kivívta ezt a jogot, hogy Mienknek, közülünk valónak tartsuk, akár mint tiszteletbeli székelyt is. Mindannyiunk nevében itt és most szeretném megköszönni azt a fáradságos törődést, ahogy évtizedeken át a nyilvánosság tereit szélesítve a fény felé emelte a szavunk, megpróbált áttörni azon a láthatatlan falon, amelyet sokan, szorgos munkával vontak a kisebbségbe szakadt irodalmak köré! Mert hosszú időn át, ő volt az első és egyetlen, az első, az elsők között, aki kitartóan, és nemcsak a politikai széljárástól függően figyelt ránk, számon tartott, vagy dicsért, amikor érdemesek voltunk rá.
 Kedves Barátaim!
Szeptember 25-27-én került sor a IX. Szárhegyi Írótáborra, ahogy itt, mifelénk történni szokott, persze Borzonton, lásd Tusványost, ahol arra a kérdésre kerestünk választ, hol van az író hazája? Hazája-e az az ország, amelyben él, vagy csak otthona, mit jelent maga a haza fogalma, otthonosságot-e a hazátlanságban, vagy menedéket csak, nyelvhazát-e, vagy csak létet. Nos, el kell mondanom itt és most, hogy ez az ünnep is egy lehetősége, ténye, a hazát élhetővé tevő gondolkodásunknak. És azt is persze, hogy ezen az otthont a hazában teremtő gondolaton dolgoztunk és dolgozunk, már megalakulásunk óta, sőt már a megalapozásában is ez az eszmerendszer adott alapot. Hogy otthonossá tegyük a haza vitatott létező, vagy nem létező fogalmát, otthont teremtsünk ebben az országban éppen az ilyen ünnepekkel mintegy megsejtve azt, hogy eljön az idő, amikor a közgondolkodás nem az eszményihez, nem az egyetemeshez, hanem a közönségeshez, vagy egyszerűen a silányhoz közelít. Hogy elmondhassuk kicsit ironikusan – a gondolat nem az enyém, hanem talán a Kenéz Ferencé, aki idézte az egykori, hetvenes években létező elsős tankönyvet – „a mi hazánk a Román Szocialista Köztársaság, apánk a Párt”. Ez volt a célunk, ez a célunk, hogy köszöntésünkkel jelezzük a szerzőinknek, hogy számon tartjuk, magunkénak is valljuk az életüket, életművűket ezzel a pillanat-köszöntéssel is a hosszú, némaságra ítélt teremtő hétköznapokban.
Summa, summárum köszönteni gyűltünk össze Titeket, akik ebben az évben töltötték a hetvenedik, vagy nyolcvanadik életéveteket, s kívánjuk, hetvenkedjenek százig, vagy még tovább. Isten éltessen. De addig is, amíg az igazi, személyre szabott köszöntésekre sor kerülne, emlékezzünk meg azokról is, akik az elmúlt évben elmentek közülünk, akik vagy kuratóriumi tagok voltak, mint a Pallasz Akadémia igazgatója Tőzsér József, vagy díjazottunk, mint Sigmond István, vagy alapító tagunk, mint a napokban elhunyt Pusztai János. Tisztelettel kérem Önöket egy perc néma főhajtással emlékezzünk rájuk.
 Köszönöm.
S végezetül, ezúton szeretném megköszöni, a támogatóinknak: a Communitas Alapítványnak, Bethlen Gábor ZRT-nek, valamint a fő támogatónknak a Hargita Megye Tanácsa elnökének, nemcsak hogy támogat, hanem, hogy személyesen is megtisztelt jelenlétével.