Könyvvásár szubjektív: kajla rezdülések

Tudósításban olvasom az idei vásárhelyi könyvvásárról: „Van jövője a könyveknek – ezt bizonyította az a tény is, hogy a Színház téren 170 diák Babits Mihály Ritmus a könyvről című versét szavalva nyitotta meg az idei könyvvásárt.” Idézem én is két szakaszát: 

És azt se mondjátok, hogy elég a könyv már,
hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
s alacsony lármával tellik ma a könyvtár,
ami volt szent kincsek csarnoka, és mentsvár!

Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az se;
s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
de a gaz is trágya, ne bánjátok azt se!
Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy rossz-e?

Versével Babits Mihály A magyar Könyv ünnepét köszöntötte, 1929-ben.


***

Illyés Gyula írta 1982-ben: „Könyveket nyújt be az ajtórésen a postás, s az az érzésem, ki kell lépnem a lakásból, hogy még ezeknek is helyet találjak. Ahány szoba, annyi a mennyezetig érő polcokon a könyv, halmaz állapotban. Rég nem barátságos a tenger, melynek szigetén ülök, nyolcvanévesen. Szüntelen olvasási szomjjal.” (Naplójegyzetek, VII.6.)
Odaadnám könyveim nagyobbik részét a gyermekeimnek, unokáimnak. Náluk sincs hely a lakásban. Felajánlottam egy alapítványnak. „Egyelőre” raktározási gondjaik vannak. A vasárnapi ócskapiacra sem érdemes könyvet vinni, ingyen is adnák, csak vidd már. 
Mióta a világháló, összehasonlíthatatlanul könnyebben, gyorsabban jutok adathoz, ismerethez, szöveghez, bibliográfiához. Ez közhely, de mióta „felköltöztem a netre”, egyre ritkábban lapozom fel, még a kedvenc szerzőimet is. 
Mégis-mégis igazán jól csak ’natúr’ könyvből tudok olvasni. Úgy vagyok ezzel, mint az egyik Mikszáth-történetben Töviskes József, az Alföld híres paraszt-mágnása, akinek sehogysem smakkolt a grófi hálószoba, hanem mikor behozatta a szekérből a gubáját, a folyosón elnyúlva egy kőpadon hortyogta ki magát –, ugyanis csak annak van meg az a bizonyos jó szaga, ami az alváshoz kell –; nos, számomra a könyv bizonyos illata az, ami az élvezetes olvasáshoz üdvöt ád.
Igen ám, de romló látásom okán egyre gyakrabban metszem ki a szöveget, amely érdekel, hogy aztán a számítógép képernyőjén fölnagyítva olvassam hátradőlve, kávézgatva.
Jó könyvhöz ritkán jutok, nem tudom megfizetni –, a gyenge minőség pedig elriaszt. Marad a kölcsönös ajándékozás, a baráti csere-küldemények.

***

Hozzáértő embertől tudom: nem is oly régen, ha egy tudományos könyvet idegen nyelvből fordítottak magyarra, akkor a fordítótól a kontrollszerkesztőhöz került a szöveg, aztán elolvasta a válogató külső szerkesztő, és ha úgy találta a kiadó, a szaklektor is. Majd a belső szerkesztő következett, utána a kézirat-előkészítő. Ekkor került a kézirat a korrektúrára. Sorról sorra elolvasta a korrektor, de a belső szerkesztő is, és a külső szerkesztő, s végül ismét a fordító maga. Még az ilyen aprólékos odafigyelés ellenére is maradt hiba, elírás a kiadványokban. 
Irodalmi szövegek esetében sem kerülhette el a lektor és a szerkesző szigorú figyelmét, a korrektor árgus szemét a kézirat. Ha az alkotó némileg hadilábon állt a helyesírással (mint az bizony ma is előfordul egyik-másik szerzőnél), nyugodtan rábízhatta magát erre a két-három  őrangyalra.  Manapság (tisztelet a kevés kivételnek!) fehér hollónak számít az igazán profi kiadó, az olvasóbarát szerkesztő –, a nyomdai tudomány pedig a gombamód szaporodó kiadók házatáján úgyszólván ismeretlen tantárgy. Az nem túl nagy szégyen, ha az író, költő nem tudja például, mi a fattyúsor; de amikor egy tördelőszerkesztő kezdi a vállát vonogatni a szó hallatán, az már a szakma csődje.  
Hiába a gyors és pontos gépmunka, a szuper nyomdatechnika, mégsem ildomos mindent a komputerre bízni. 
A kiadók nemességét, patináját a mívesség jelenti. 

***

Tizenöt saját könyvem jelent meg, néhány közülük állami, illetve alapítványi támogatással, a többi saját költségen, illetve némi támogatói, baráti segítséggel. Szerencsés az esztendőm, hiszen két prózakötetem is napvilágot láthatott, és egyikre sem panaszkodhatom. 
A legutóbbi, melyet a Kriterion adott ki, a könyvvásáron is ott lehetett, igaz, csak a bemutató erejéig, de aki feljutott a színházi kakasülőn kialakított kis teremig, az a mintegy harminc érdeklődő: önköltségi áron juthatott hozzá.
A nyüzsgést nem bírom, romló egészégem nem engedi, hogy mint régebben, beüljek az egymást érő kötet-ismertetőkre, beszélgetésekre, baráti sörözésekre. Boldog vagyok, ha hosszú hazafelé-sétám közben beléphetek a Kábel-korcsomába, ahol a sarokban kialakítottuk páran a Lazics asztalát, és alkalmankint körül is üljük.   
Ott „kap el” egy „magacsinálta ember” (szelf-médmen), és olyan magabiztosan próbál rám sózni egy „saját könyvet”,  hogy szinte beleájulok.  Ha énbelém csak feleannyi önbizalmat injektál vala az Úr, hát istenuccse már a Goncourt Akadémiát búsítanám...
Szerencsére egyszemélyes felszabadító hadként érkezik Ráduly János, aki jó kibédi gazdaember módjára már megjárta magát a sokadalomban, és beugrott egy fél cseresznyére –, az emberem épp le akart kenyerezni egy pohár rizlinggel, de ha Ráduly is itt van, akkor már kettő kell, az úgy már nem éri meg neki, főleg hogy János kiteregeti kincseit, vers- és tanulmányköteteket, és az Erdélyi Szótörténeti Tár tiszteletet parancsoló utolsó, 14. kötetét –, úgyhogy nem válok muszáj-vásárlóvá. De harsogó hangú látogatóm sűrűn fenyeget azzal, hogy visszatér, s a nagy búcsúzkodás közben még belém kiabálja alkotói ars poétikáját, melyet ekként foglalhatnék össze: 1. Író embernek ne mutogass kéziratot, még kevésbé küldj elbírálásra. A szerkesztő, ha nem író, akkor éppen az a baja, hogy nem tud írni. Ha ír, akkor pedig tuti, hogy elirigyli a tehetségedet. 2. Ha találsz egy belevaló idiótát négernek, akkor már meg vagy élve. A kiadóval egyezkedj, de ne fizess. A néger egyben legyen beíró, korrektor, szerkesztő, az elő-, az utószó, a fülszöveg szerzője, sőt ő álljon majd a szálán válogatott közönség elé a bemutatón (minél több ’patront’ kell meginvitálni!); aztán majd kiszúrod a szemét valamivel. 
„Ilyen a biznisz, öregem!”
Nézem a 21. századnak ezt a friss erdélyi házalóját, amint úgy tűnik el a vécé felé vezető kajla ösvényen, mint a metró tehene az alagút kanyarjában.
Kisebbségi komplexusom immár soha nem múlik el.