Így működik Markó Béla
Fotó: Szabó Tünde

Így működik Markó Béla

A nagy kérdés az, hogy amikor a poéta Markóról beszélünk, sikerül-e lehántani róla azt az identitásréteget, amit közel két évtizednyi aktív politizálás rakott rá. László Noémi megpróbálta. Az, hogy létezik-e még Markó Béla, a költő, nem kérdés: az elmúlt években, amióta hátralépett egy fokkal a politikai ranglétrán, sorra publikálja változatos műfajú köteteit: gyerekkönyveket, szonettgyűjteményeket, újabban közéletinek mondott verseket.

Mégis, amikor Markó költőként jelenik meg a nyilvánosság előtt, nehezen tudunk „csak” ilyen minőségében tekinteni rá: végül is a kertről, természetről, szerelemről szóló szonettek szerzője és az egykori RMDSZ-elnök ugyanaz a személy (és – egy beszélgetőkönyve címét idézve – valószínűleg ugyanúgy működik).
Érthető tehát, hogy az Erdélyi Magyar Írók Ligája Álljunk meg egy szóra elnevezésű estsorozata első állomásának házigazdája, László Noémi is ebből a pozícióból indítja a beszélgetést a kolozsvári Bulgakov kávéház pikáns faliképei alatt. Markó állítólag egy évtizeden keresztül egyáltalán nem írt verset, mert a szellemi energiáit teljesen lefoglalta a politika – amit, bevallása szerint, mindig is átmeneti állapotnak tekintett. (Ehhez képest elég meghatározó politikai teljesítményt tudhat maga mögött, függetlenül attól, hogy mit gondolunk ennek a teljesítménynek a tartalmáról.)
A politikából azonban – nem szervezeti, hanem tudati értelemben – nem lehet csak úgy, egyik napról a másikra kiszállni: Markó elmondja, hogy miután úgymond visszavonult, szándékosan kerülte verseiben azokat a témákat, amelyek a „múltjához” kötik. A halkszavú szonett belefért, a közéleti vers nem. El kellett telnie egy kis időnek, hogy ezekről a témákról – haza, nemzet, közösségi sorskérdések – költőként is megszólaljon ismét: ennek az eredménye a Csatolmány című kötet. A szerepek szigorú szétválasztását nem tartja szerencsésnek, értelmiségiként is van mondanivalója a közösség ügyeiről, nem csak politikusként – ráadásul írástudó énje a politikai életben sem hagyta cserben, hiszen, mint elárulja, politikusként is ő maga írta a beszédeit.
Nagy különbség viszont, hogy az alkotás magányos műfaj, a politika pedig – még ha csúcspolitikus is az ember – kollektív munka. Kicsit irigyli rovarbiológus fiát, mert „hangyákkal könnyebb dolgozni, mint emberekkel”, és ezt mélyen átérezzük.
Ha már szerepek szétválasztása: az erdélyi magyar író versus jelző nélküli magyar író vitában is meglehetősen kiegyensúlyozott az álláspontja. Egységes magyar irodalom van, természetesen, de az erdélyiséget, a transzszilván specifikumot ma már többletnek tartja, nem valamiféle rezervátumlét kellékének – ez utóbbi ellen joggal tiltakoztak a „határon túli” írók (de a tájnyelvieskedést továbbra sem szereti). Az erdélyi írótársadalmon belül (még) nem olyan erős a világnézeti megosztottság, mint Magyarországon, ahol a szekértáborok közt szinte egyáltalán nincs átjárás.
Markó néha maga is szerepzavarba kerül, vagy legalábbis kénytelen váltogatni a beszélői pozícióját. Az értelmiségi-Markó például ironizálni kezd azon, hogy milyen előszeretettel állítunk mi itt, Erdélyben szobrokat, mire a politikus-Markó észbe kap, és siet hozzátenni, hogy persze, ezeknek a jelentős részét ő maga avatta fel. Az úri közönség derül.
Az est egyébként „ősbemutatóra” sikeredik, Markó szinte egyenesen a nyomdából hozza a találkozóra legújabb, Elölnézet című verseskönyvét.


www.foter.ro