Reményik, Hervay, Sziveri

Mi köthet össze három költőt, akik különböző terekben és különböző időkben éltek?  Egyikük, Reményik Sándor (1890–1941) élete legnagyobb részében Kolozsváron. Másikuk, Hervay Gizella (1934–1982) valamivel többet hányódva Magyarország, Erdély, Bukarest, majd újra Magyarország között. A harmadik pedig, Sziveri János (1954–1990) ugyancsak helyét keresve előbb Jugoszláviában, majd Budapesten, ahová már nagybetegen érkezett – meghalni.

Mindenkor összeköthet három magyar költőt a nyelv, amelyen megszólalnak, még akkor is, ha a nyelv más-más tájszólásait beszélik: Reményik általában egy szelídet, tépelődőt, amelyet viszont a konkrét társadalmi-politikai helyzet, amelyre reagálnia kell a Trianon utáni Erdélyben, helyenként retorikussá és pátosszal telivé alakít. Hervay egy tárgyiasan szenvedélyes nyelvváltozatot beszél, amelyikben a tárgyiasság jól érzékelhetően az áradó érzelmek visszafogására, kordában tartására szolgál, költői ereje legjavát pedig épp ebből a feszültségből meríti. Sziveri János egy merészebb, radikálisabb nyelven szólal meg, amely a rendszerváltás előtti kelet-európai létezés egyik utolsó dokumentuma is egyben: bekerítettség-érzést, elkeseredést hordoznak ezek a versek, amelyek az avantgárd felől az archaikus énekmondók poétikája felé haladtak. Nem véletlen, hogy a jelenlegi kortárs költészet fiataljai, a slamköltészet művelői Sziveri szókimondásában és laza rímelési technikájában elődjükre ismernek. Egy képzőművészeti kiállításon természetesen épp ennek a nyelvi összekötő kapocsnak a legnehezebb képi megfelelőt találni. Maga a megszólíthatóság, a dialógusba lépés vágya lesz az a mozzanat, amelyik ezt a legalapvetőbb közös nevezőt megközelítheti. Egyazon térben, egyazon vonatkozási rendszerben ítélhetők meg tehát itt képek és versek.
A kiállítás címe, Az idő körei egy absztraktnak tűnő összekötő kapcsot javasol a három költői életmű képi újraolvasásához: az idő fogalmát. A Hervay Gizella verséből választott cím azért találó, mert nem lineáris időről beszél, hanem a visszatérő időről, a körré hurkolódott időről, az idősíkok közti átjárás lehetőségéről, s ezáltal kissé a megélt időről is. A művész számára, akár a nyelv, akár a képek művészetével foglalkozik, a konkréttá, anyagszerűvé váló idő a fontos. Reményik, Hervay és Sziveri mindannyian gondolkodó költők, még ha költészetüket félrevezető lenne is valamiféle gondolati költészetként kategorizálni. Jogos tehát azokat a motívumokat vizsgálni verseikben, amelyek a létezés általános megközelíthetőségével kapcsolatosak, így időhöz vagy emlékezéshez való viszonyukat is, amelyről nagyon is hangsúlyos mondanivalójuk van.
A halál volna az a harmadik lehetséges összekötő elem, amelyikkel ez alkalommal együvé fűzhetnénk a három életművet. Itt is a konkrétumok a legizgalmasabbak, engedjék meg, hogy ezúttal három idézettel is alátámasszam a téma relevanciáját a három szerzőnél. 1933 januárjában írja Reményik Sándor barátjának, Áprily Lajosnak az egyik levelében: „Folyton a halál gondolatával jártam, nem annyira a halál kívánságával, mint inkább félelmével. Azzal, hogy meghal más, vagy meghalok én, mielőtt jóvátehettem volna csak egy parányit is az életem kimondhatatlanul sok vétkes mulasztásából. A halottakra gondoltam, akikkel igazán soha nem is éltem együtt, mert mióta magamat ismerem, a betegség önző gyűrűjében és kietlen labirintusában barangoltam mindég. Nekem, Lajos, nincs más életrajzom.” 
Hervay Gizella műveiben a halál tragikus súlyúvá válik, amint egymás után veszíti el élete meghatározó társait, szeretteit – Szilágyi Domokossal inkább és elsősorban emlékeket, az élet egy darabját. Közös gyermekükkel, Kobakkal már ennél többet. Ettől kezdődően, utolsó három kötetében költészete is egyfajta kitágított, hiperbolizált siratóénekké válik, letisztult, népdalszerű, zsoltárszerű formák előtérbe kerülésével. De már 1968-ban jelen van az élet halál távlatában való megélése, megítélése, innen, ettől a gondolattól indul kései köteteinek világa felé: „Könnyű a halottaknak. / De akiben lassan építkezik a halál, / akitől naponként, óránként, percenként / elmarja az életet a halál? / Akinek az élete / véget nem érő halál?” (Többes számban)
A halálos betegségével, saját testi leromlásával küzdő Sziveri János számára is köznapi gondolat, köznapi szembenézés tárgya a halál. „gyarapodom, bár elfogyok” – mondja egy helyütt az ide-oda villanó gondolat, és sajátosan fanyar változatokat, összecsengéseket ír a halálra: „testem láttán elfog a szédület: / romba dőlt bábeli épület // meddig leszek még bőrömnek bérlője / a józanság olykor ráront az élőre.” (Bábel)
Három különböző alkatot, három különböző nyelvet ismerhetünk meg tehát, ha Reményik, Hervay, Sziveri verseivel ismerkedünk. De mindhármukat foglalkoztatják a végső kérdések, mindhárman az alapokig ásnak, és ott, az alapoknál találkoznak. És épp ezért jelenthet kihívást mindhármuk életműve azok számára, akik képekbe próbálják fordítani, adaptálni őket.


(Elhangzott 2015. március 26-án, a kolozsvári Apáczai Galériában, az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete által szervezett Az idő körei: in memoriam Reményik Sándor, Hervay Gizella, Sziveri János című kiállítás megnyitóján)