Kemény István kolozsvári estjéről
www.foter.ro

Kemény István kolozsvári estjéről

Elias Canetti mintájára konzervatív anarchistaként határozta meg magát Kemény István budapesti költő, író a kedd esti kolozsvári közönségtalálkozón, ugyanakkor elmondta, idegesíti, ha valamilyen címkét rásütnek. László Noémi költő kérdésére bevallotta: egyszerre imponál neki, és bosszantja is, ha egy eseményen „nagy költőként” mutatják be.

Az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávéház közös, Álljunk meg egy szóra nevű rendezvénysorozatának ötödik meghívottja saját bevallása szerint élőszóban nehezen fogalmaz, így rossz beszélgetőpartnernek tartja magát, László Noémi kérdései azonban „célba értek”, így sok minden kiderült a költőről.
Többek között az, hogy ötödik osztályos koráig minden évben más iskolába járt, amelyek többsége összedőlt, vagy lebontották távozását követően. Többek között egy tanyasi iskolában is „megfordult”, ahol nyolc osztály tanult egyetlen tanterembe zsúfolva – ehhez hasonló pedig az akkori Magyarországon már maximum tíz helyen fordult elő. „A hetvenes évek eleje valószínűtlen világ volt a mostanihoz képest. Ma már nekem is történelem, mintha nem is velem esett volna meg” – magyarázta.
Mint mondta, az emberek egy részének külön affinitása van a költészetre, ám a felnőtt költészethez az ember leghamarabb 14–15 éves korára lesz elég érett, ekkor azonban bizonyos esetekben azonnal képes lesz jó költeményt írni. Kemény szerint az igazi zsenik 20 éves korukra már abszolválják is „az egész költészet dolgot” az életükben, de ez azért elég ritka.
Mint mondta, a zenét például sokkal komolyabban lehet tanítani, mert annak megvan a saját „külön nyelve”, technikái, míg a nyelvet a költő három éves korára nagyjából már megtanulja, gyakorlatilag azzal kell kezdenie valamit a továbbiakban. A Kemény családban egyébként is szinte mindenki írt verseket az asztalfióknak, így a későbbi költőnek is „az ember normális létformájához tartozó dolog” volt ez az elfoglaltság, nyolc évesen írt is egymás után két verset, de aztán csak kamaszkorában kezdte el komolyabban érdekelni a költészet.
Egyébként szereti a rímeket, rímes versekkel kezdett, igaz pályája harminc éve alatt írt mindenfélét, kötött formájút is, szabad verset is. Német fordítója, Kalász Orsolya egyébként „le szokta tolni”, ha rímel, mert azt nehéz átültetni, de szerencsére az utóbbi években a németek is újra elkezdtek rímelni.
A magyar nyelvnek egyébként is van egy szerencsés „kimeríthetetlen rímelőképessége”, talán éppen ezért nem ment ki sosem a divatból ez a fajta verselés a magyar nyelvterületen. Kemény István nem vállalkozik arra, hogy megmondja, milyen a jó költészet, bár sokan kérik ki a véleményét. Mára már sokkal megengedőbb lett, azt is el tudja képzelni, hogy látványos ügyetlenségek is lehetnek egy érvényes költészet részei.
„Sajnos nem” – válaszolta arra a kérdésre, rokonságban áll-e az erdélyi Kemény családdal. Erdélyben 1989-ben, 28 évesen járt először költőtársa, Kun Árpád unszolására, ám aztán rövid időn belül ötször látogatott ide. A ’90-es évek elején többek között Kun Árpáddal és régi barátjával, az erdélyi származárú Bartis Attilával Gyergyószárhegyen nyári táborokat is szerveztek erdélyi diákok számára magyarországi egyetemi tanárok bevonásával.

Búcsúlevél című, öt évvel ezelőtti verse állítólag „lavinát indított el”: ennek hatására újra megjelent a közéleti líra a magyar költészetben, holott a 2012-ben összeállított Édes hazám című antológia anyaga egyértelműen megmutatja, hogy korábban is voltak ilyen jellegű költemények, csak korábban nem figyeltek rájuk. Egyébként „ugrásra készen lustálkodik”, de ha benne van valamiben, „megőrül, ha egyébbel is kell foglalkoznia”. Kemény István több versét és egy novelláját is felolvasta a közönségnek, az est után pedig dedikált.


www.kronika.ro