Print this page
KAF kolozsvári estjéről

KAF kolozsvári estjéről

Kovács András Ferencnek, alias KAF-nak sikerült – legalább időlegesen – eloszlatni azon kételyeinket, miszerint a költészet (különösen annak kortárs válfaja) nem lehet népszerű. Az Álljunk meg egy szóra estsorozat legújabb eseményére több mint százhatvanan regisztráltak be a Facebookon és közel ötvenen bizonytalankodtak, hogy részt vesznek-e. 

Nos, ennyien azért éppen nem voltunk, de így is zsúfolásig telt a kolozsvári Bulgakov kávéház emeleti irodalmi szalonja. Ami érthető is: a Kossuth-díjas költő, a vásárhelyi Látó főszerkesztője nem túl gyakori vendége a kincses város irodalmi estjeinek, a Bulgakovban konkrétan most járt először.
László Noémi megalapozza a vidám hangulatot azzal, hogy nemcsak a meghívottat, hanem az asztalnál helyet foglaló költői alteregóit is köszönti, vannak vagy tízen: elég, ha Lázáry René Sándort, Caius Licinius Calvust, Alekszej Pavlovics Asztrovot vagy Jack Cole-t említjük. KAF tisztában van a személyét és költészetét kísérő közhelyekkel: azzal, hogy alak- és maszkváltogató, próteuszi, rejtőzködő poétai alkatnak tartják, akinek műveiből többnyire hiányzik a személyesség.
Talán ezzel (is) függ össze, hogy nem szívesen használja a „költő” titulust, inkább a „szerkesztő”, esetleg az „író” megnevezés mögé rejtőzik, amikor hivatásáról kell beszélnie. Olyanok is lehetnek költők, akik ezt nem is tudják magukról, sőt a költészet néha megcsillan némely prózaírók műveiben is. Különben meg, fejtegeti, minden kamasz költő, hiszen szerelmesnek lenni eleve poétikus lélekállapot – aztán van, akinél a versírás később is megmarad, és aki belehal, abból lesz a költő.
A költőség rekvizitumai közül az ihletnek a huszadik században nem volt túl jó a sajtója, szemben az inspirációt mindenek fölé helyező romantikus tizenkilencedikkel. Ma is vannak, akik nem verset írnak, hanem „szövegeken dolgoznak”, de szerencsére a költészet mindezt elbírja, mert nagyon sokféle van belőle – foglalhatnánk össze a beszélgetés ihletológiai részét. 
Ha már a költészet sokfélesége: KAF a manierizmusról írta egyetemi diplomadolgozatát, amely Csipkébűl tekert gúzs címen jelent meg; nem tagadja a régi magyar költészet, a középkor és reneszánsz lírája iránt elfogultságát sem. Gyakran előfordult, hogy régizenei dallamokra írta egy-egy költeményét, és bár a nótajelzések („ad notam”) idővel megritkultak, a költészetet és a zenét továbbra is együvé tartozónak gondolja.
Szó esik aztán első kötete, a Tengerész Henrik intelmei publikálásának körülményeiről és hozadékáról (a legsötétebb 80-as években jelent meg, de viszonylag nagy példányszámban, és igen csinos honorárium járt érte), a kommunista esztétika pártos elvárásainak átváltozásairól, meg arról, hogy miért van annyi fagy, havazás, advent és „fattyúság” az elmúlt években, évtizedekben írott verseiben. És persze a manapság ismét virágba borult közéleti költészetről, amelynek KAF igen blikkfangos művelője, és amely cseppet sem új irodalmi fejlemény, csak egy ideig kevesebb figyelmet kapott.
KAF hálás alany, mert amellett, hogy élvezetes beszélgetőpartner, néha egészen váratlanul tarkítja versfelolvasással mondandóját. Mit felolvasás: színészkedik, énekel, „előad”, ha a vershelyzet megkívánja – márpedig elég gyakran megkívánja, amikor mondjuk az Aranyos vitézi órák című kötetéből vagy készülő „egeres” felnőtt-gyerekverskönyvéből ad elő. Nehezen tudjuk elhessegetni a gondolatot: ez bizony nem más, mint a magyar nyelvterületen virágkorát élő slam poetry, méghozzá a javából. (És hogy mennyire hatásos, jól mutatja, hogy a tudósító egy idő után egyszerűen elfelejt jegyzetelni.)


www.foter.ro
 

© 2017 Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány