Magyari Lajos könyvbemutatója Szentgyörgyön

Február 9-én, kedden 18 órától Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban bemutatják Magyari Lajos Versek című gyűjteményes kötetét. A könyv tisztelgés a tavaly elhunyt szerző emléke előtt. Nehéz és fölösleges lenne szétszálazni ebben a könyvben az úgynevezett közéleti verseket a szülőföld-versektől. Erdélyben tisztességes magyar költő számára mindkettő ugyanazt jelenti.

Éhező embertől ne kérdezd se odakinn, se a zárkában, rántott húst enne-e vagy töltött káposztát. Mintha azonosak lennének az álmai is Magyarinak, odafenn Kommandón, a Gyimesekben vagy éppen a márciusi magyar nemzeti ünnepen.
,,Életre vágyik minden, mi eltiport, / a Szabadság nem fér semmi paragrafusba.”
Amikor az egykori, törvényen kívüli kommunista Lázár Mihály föltételezett hitvallását idézi, ismét az erdélyi rabság, a magyarság jelenik meg előtte és az olvasó előtt. Odaáll a pesti ’56-os, kommunistaellenes forradalmárok mellé, fenntartás nélkül. A nemzet kenyere című versben, versből: „Ha a kenyeret megeszik, imádság közben, / és szétosztják sok-sok millióra, / hatalmas tölggyé egyesül az ősi rögben / a széttépett erdő milljom fája-bokra.”
Tőlünk, földünktől idegen költő, olvasó, politikus mindig megjegyzi, érdekesnek találja, hogy nálunk a szerelmi líra is át van itatva politikummal, rög-tapasszal, a szabadság vágyakozásával. Monoton? – kérdezem. – Mert maga a rabság ilyen, nem a poétikánk. 
Magyari Lajosnak főműve nincs. Fontos és mindent átható a szülő-, a Székelyföld elemi erejű szeretete. Mégis fölemeljük magunk és az olvasók előtt a Csoma Sándor naplója című nagy elégiáját. A fiatal költő nagy vállalkozása és teljesítménye. Önmarcangolás – a nemzet dolgaiban. Itt nyoma sincs egyéni vívódásnak, villongásnak. Érzem, mert érezhető, ahogy rázza életre az alvót, noszogatja a vonakodót útra, felfedezésre.
 „Akit feldob magából a nép, / az nevében akarjon nagyot / (kit érdekelne különben Bokharában, / hogy székely-magyar vagyok.)”
Kereshetjük a hűséget ott, amott, hol amaz hi­ánnyal jelentkezik. Magyari költészetének alapállása és szórása ez. Alkalmi verseknek nevezhetjük megidézett nagyjaink elevenítését Bölöni Farkastól Liszt Ferencig – és mindig ugyanaz a szándék. Napi istenfélő fohászában is ott vagyon a nemzetféltés: ne bocsáss meg az ellenünk vétkezőknek.
Nem a témaszűke – annak is lehet kínja írónál –, az elkötelezettség maga, ami nyomasztó akkor is, ha fönn, a Nyerges-tetőn emlékezik virágra, leányra; és a ’48-as hős honvédekre. Ennyire szabadon csak rab nép vergődő fia tud égbe kiáltani.
Legnagyobb bajunk az, és ismét csak hazabeszélek, hogy a mai és fiatal(-abb) költőink, íróink nem veszik vállukra azt, amit Magyari Lajos is, annyi társa és kortársa mellett, immár letett óvatosan a magáéról.
Nem megszállottság, de igen­is egész embert átfogó, egész életutat és pályát átölelő írói-költői magatartás ez, benne értve és láttatva a magánéletet is, amelyben minden „Cia szemére emlékeztet”.
Egy kritikus megszámlálta, hányszor szerepel első kötetében a tűz és szinonimái. Volt, amit számlálnia, szent igaz. Ám volt és van, ami ki nem aluvék mindmáig. Sokáig sem. Sajnos-e az, hogy a középszer dönt, díjaz, ítél elevenek és holtak fölött? Az érték megmarad. 
Verseit újraolvasni – nem áldozatos vállalkozás, inkább magunk megnyugtatása, hogy nem élt hiába a költő egy vergődő nép és néprész lírai szónokaként. (www.3szek.ro)