Csender Leventéé a Tokaji Írótábor Díja

Bizalmas jelentés a Tokaji Írótáborról

Először fordultam elő a táborban, számomra szűz volt a terep, bár, a 40. kiadásához ért rendezvény fogalmához a szűziesség, mint olyan nem föltétlenül passzol… Maradjunk annyiban, hogy mivel új volt számomra a közeg, olykor eltévedtem az események sűrűjében, ugyanakkor érzékenyen reagáltam mindenre.

 

 

Nos. Eltiltva és elfeledve –  a hallgatás és elhallgattatás évei 1945-1965. Ez volt a tábor tematikája. Megvallom, elsőre nem hozott lázba túlságosan, ez részint generációs okokkal magyarázható (én magam 1976-os évjáratú volnék), részint pedig azzal, hogy indulásból azt a – némiképp felületes – alapállást alakítottam ki magamban, hogy a témának olyan nagy tétje már nincs, hisz 1990 óta ezt a témát elégszer átbeszélte az irodalmi nyilvánosság, ergo, akit vissza kellett emelni a köztudatba, azokat visszaemelték már. De aztán, ahogy Székelyföldről Tokaj felé autóztunk, beugrott, hogy például Tormai Cecile és Várkonyi Nándor, akiket ugyebár csak 2-3 éve fedezett fel az olvasóközönség magának, s akkor, ugyebár, szép számmal lehetnek még felfedezésre várók. S ahogy a tábor hangulatában egyre inkább elmerültem, meggyőződtem, hogy bizony a rehabilitációs munka még nagyon az elején tart, sok feltárnivaló van, és számos olyan szerző van ma is, kinek művei a tárgyalt időszakban nem jelenhettek meg, vagy bezúzattak. 
A bevezető előadások egyébként erős érzelmi hatást keltettek, talán épp tényszerűségük miatt, Sipos Anna Magdolna például egy leltárt készített a betiltott szerzőkről és művekről, s amikor Márait vagy Nyirőt sorolta, még bólogattam, de amikor – a világirodalmi művek lajstromához jutva – Milne Micimackójához jutott, már fogtam a fejem. Hisz ez abszurdum. És egyre inkább érdekelni kezdtek a részletek. Az számomra is nyilvánvaló volt, hogy 1945 után a kommunista államhatalom paradigmaváltást kívánt megvalósítani az irodalomban, megszűntetni a polgári irodalmat, de arról fogalmam sem volt, hogy ez milyen mélységig, milyen dimenziókig jutott el. Nyirőről tudtuk, hogy vörös posztó volt (bár az a metafora nem a legtalálóbb ide, a vörös hatalom esetében…), így Medvigy Endre (egyébként alapos) előadása túl sok újdonságot nem tudott mondani számomra, székelyföldi révén Nyirőről azért hallottunk egyet s mást az átkos idején is, a székelyudvarhelyi Nyirő-villa mellett gyakorta elsétáltam, akkor is, most is. Márai ügyében Sárközy Péter már meglepőbb adalékokkal szolgált, azt ugyan tudtam, hogy az 1980-90-es években Nyugat-Európa fedezte föl számunkra is az életművét, de azt már nem, hogy miután emigrációba vonult, végeredményben maradandó, magas színvonalú művet nem írt. Az emigráció íróként elemésztette. Itt legalább nincs proli – sóhajtott fel megkönnyebbültem, miután megérkezett Olaszországba, de rövidesen kiderült, hogy egyéb sincs. Gyökér, közösség, ráfigyelés. És együtt kellett élnie azzal a tudattal, hogy Magyarországon megsemmisült az a művelt polgári olvasóközönség, amely az ő első műveit oly nagy lelkesedéssel fogadta (részint ezzel magyarázta Sárközy, hogy újrafelfedezéséig jó 40 évet kellett várni). Márai egyébként mélységesen megsértettnek érezte magát – az ő példája is mutatja, mennyi személyes tragédiával van dolgunk.
És jöttek az újabb előadások, és sorakoztak az újabb nevek, akik indexre kerültek. Hát persze, Pilinszky is, Örkény, Németh László is, Sinka István nyilvánvalóan, de 56 után Petri, Csoóry, Csurka, Hamvas, Weöres, és a sor (majdnem) a végtelenségig folytatható. A három T időszaka ez: Tiltás, Tűrés, Támogatás. A tiltás kritériumai nagyon egyértelműek voltak, Lezsák Sándor ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a tűréshatár viszont képlékeny volt, ergo meg lehetett találni a megszólalás kiskapuit. Példaként a lakiteleki találkozókat emelte ki, ahol ugyan csak búvópatak-szerűen, de meg lehetett mutatni az eltérő véleményt, irodalomesztétikát. Nézzék el nekem, hogy újabb erdélyi vonatkozásokkal hozakodom elő, de sokatmondó a Lezsák által elmesélt történet, mely szerint Farkas Árpádot például nem engedte előadást tartani a konjunktúra a lakitelki táborban, de a szervezők megoldották a problémát: szünetben adtak szót neki… Az is sokatmondó, hogy 1985-ben ki lehetett mondani, a magyar irodalom egységes. Persze, mondhatnánk, ezek már az „olvadás” évei, ekkor már a hivatalos irodalompolitika is elkezdte például a Nyugat-os szerzők rehabilitálását, II. János Pál pápa pedig azt üzente e keleti blokknak lengyelországi látogatásakor: Ne féljetek!
Az előadók újabb és újabb elhallgatott szerzőt helyeztek reflektorfénybe: Pomogáts Béla Bánffy Miklóst, Kollarits Krisztina Tormai Cecille-t, Miklósi Endre Hamvas Bélát, Karácsony Sándort és Kodolányi Jánost, Farkas Gábor Reményik Sándort, Szabó Ferenc Kovács Imrét, Mezey Katalin Várkonyi Nándort, Petrik Béla Sinka Istvánt, Turcsány Péter Wass Albertet, Cseke Péter az erdélyi mezőnyt tekintette át, Dupka György pedig a kárpátaljai helyzetet. (Gondolom, a felsorolás is érzékelteti, kemény munka folyt a táborban, s ha ezt még a borozással is kiegészítjük, már-már sziszüfoszinak nevezhetnénk…)
Vélhetően közismert, hogy amikor koranyáron a tábor tematikája meghirdetésre került, heves vitát váltott ki, az ELTE irodalomtudományi tanszékének tanárai nyilatkozatot adtak ki, aggodalmukat fejezve ki a tábor kánonátíró szándéka miatt. Nos, nekem az volt a benyomásom, hogy ezek az előadások simán elhangozhattak volna egy ELTE-konferencián is, szakmaiak voltak és visszafogottak, és – amint ez az összefoglalóban Mezey Katalin szájából elhangzott – ezzel csak elindítani kívántak egy folyamatot. Nem, nem váltotta meg a világot a Tokaji Írótábor, sőt még a kánont sem, de ráirányította a figyelmet a problémahelyzet megoldatlanságára, hangsúlyozva, hogy a feltáró munka még az elején tart, jobbára még csak a tabuk döntögetésénél.
Miközben az előadásokat hallgattam és a témán rágódtam, mindegyre eszembe jutott az is, vajon ez a tematika nem járul-e hozzá irodalmunk két szárnya közti nézetkülönbség (hogy szakadékot ne mondjak) elmélyüléséhez, de aztán megnyugvással tapasztaltam, a nyitási szándék adott – ezt Szentmártoni János, a tábor és az írószövetség elnöke deklarálta is, melyre jól ráfelelt Pomogáts Béla azon megjegyzése, hogy keresni kell az együttműködés módozatait, mert nem vagyunk olyan nagy irodalom, hogy kettőt engedhessünk meg magunknak.
A tábor záró mozzanataként átadták a díjakat. Különös öröm volt számomra, hogy a tábor Nagydíját földim, a székelyudvarhelyi (pardon: oroszhegyi) származású Csender Levente prózaíró kapta. A Nagy Hordó Díjat Mezey Katalin vehette át, a Kis Hordó Díjat Tóbiás Áron és Serfőző Simon, Sáray Lászlónak pedig, aki immáron negyvenedszerre szervezte meg a tábort, emléklappal köszönték meg munkásságát.
Számomra nagy élmény volt a tábor, az irodalom és bor szimbiózisa, a táborlakók egymásra hangoltsága. Jó volt megfigyelni, mennyire kiveszi a részét a munkából az itt összesereglett mintegy kétszáz ember, milyen kitartóan végigülik az előadásokat. Egy kijelentés reveláció-szerűen hatott rám, zárásként ezt osztom meg még az olvasókkal: a magyar irodalomtörténész nem szeret olvasni (Albert Gábort parafrazálom), magamban ezt máris továbbgondoltam: sajnos a magyar író se nagyon, a szélesebb közönségről már nem is beszélve. Talán ezért is késik – a jószándékú igyekezet ellenére is – az eltiltott és elfelejtett írók rehabilitációja. Így – he nem veszik nagyképűségnek tőlem – azt javaslom, jövőre legyen az a tábor tematikája: miért nem olvas a magyar író/irodalomtörténész?

Zsidó Ferenc

A teljes írás itt olvasható: http://www.barkaonline.hu/helyszini-tudositasok/2922-bizalmas-jelentes