Borcsa Imola esete az irodalmi rendőrökkel

Sosem rendőröztek még annyit Bretter-körön, mint Borcsa Imola estjén

Több dicséret hangzott el, mint negatív kritika Borcsa Imola hétfő esti Bretter-körén a kolozsvári Bulgakov Irodalmi Kávéházban. Bár a Bretter György Irodalmi Kör – főként régebbi tagjai szerint – sokszor inkább vérpadként fungál a bátor fellépő számára, mintsem baráti vállveregetések és kedves bátorítások fórumaként, a fiatal prózaírót – aki másodszor volt a kör meghívottja – valósággal elkényeztették a hozzászólók. Az első, Blanka című novella felolvasása után André Ferenc Bretter-elnök vitaindítójában felhívta a figyelmet arra, hogy Borcsa Imola erőssége a részletezésben rejlik, nagyon érzékletesek a képei, majd az alelnök, Gothár Tamás irányításával elindult a vita.

A kör egyik alapítója és állandó résztvevője, Bréda Ferenc őstehetségnek nevezte Borcsát, írásait pedig hangulatteremtő prózaként jellemezte, csak a filológiai hiányosságokat vetvén a szerző szemére. Mint mondta, érződik, hogy a bölcsészkar helyett a kolozsvári gyógyszerészetet választotta, de azt is hozzátette, hogy hályogkovácsként is kiváló érzéke van a prózaíráshoz, hiányosságait pedig könnyen bepótolhatja, ha „hobbiból profi lesz” (!). Bréda a felolvasott két szöveg kapcsán felhívta a figyelmet egy gyakori hibára, a krokodilizmusra (amelynek lényege, hogy a krokodil megeszi a lányt, de a pontatlan fogalmazás miatt úgy is érthetjük, hogy a krokodil az anyát eszi meg, esetleg a lány a krokodilt, az anya a lányát etc.), magyarán a jó prózaíró mindig pontosan odaírja, hogy ki mondta, tette etc., amit mondott, tett, etc. (Bréda kissé belebonyolódott, krokodilizmus-ellenes krokodilizmusba bocsátkozott, így a laikus hallgató azzal ment haza, hogy a második, Szabadulás című novellában mindent a rendőrök mondtak, tettek etc. Ebben az esetben tehát a krokodil ette meg a krokodilt, ami még barátok közt is kannibalizmus – mondták a rend őrei.) Ellenvélemény is volt, persze, eszerint nem kell az olvasót hülyének (rendőr) nézni. 
Ezt követően (vagy ez előtt) egy viszonylag hosszú és viszonylag értelmetlen vita kezdődött arról, hogy mennyire viszi túlzásba Borcsa Imola a jelzők használatát. Ilyen szempontból valóban „gazdag” mondatokat hallhattunk a szerző felolvasásában, ám, amint Sárkány Tímea költő felhívta rá a figyelmet, nem is azzal van baj, hogy túl sok a jelzős szerkezet, inkább azzal, hogy ezek sematikusak, túlságosan bejáratottak.
Kisebb vita (verekedés nem volt) alakult ki annak kapcsán is, hogy a narrátor megszólalhat-e köz-, illetve alvilági nyelven, vagy csak az alvilági és közszereplők egyéb szereplők beszélhetnek alpári tahó módjára – a fiatalabb tollforgatók általában azt mondták, hogy az irodalom bármilyen nyelvet felhasználhat, nem kell ragaszkodni az irodalmi nyelvhez, Bréda meg általában azt, hogy csucsut. 
Szántai János író „rém egyszerű sztoriknak” nevezte – jogosan – a szóban forgó novellákat, majd filmes tapasztalatai alapján, egy korábbi felvetésre reagálva elmondta, valóban könnyen filmre lehetne vinni a két történetet. Az üröm az örömben csupán annyi, hogy egy filmes közhely szerint rossz szövegekből könnyű filmet forgatni, jókból meg nagyon nehéz (…rendőrviccet faragni). Szántai szerint „egy kis kurvaság” hiányzik a szövegekből. Magyarán egy kicsit több feszültség, és egy kicsit ütősebb történet. Akkor jó lesz.