Bemutatták Lőrincz József verseskötetét
Fotó: Szabó Károly

Bemutatták Lőrincz József verseskötetét

Október 26-án, csütörtök este a székelyudvarhelyi Városi Könyvtárban egy nagyon meghitt és családias könyvbemutatóra került sor. Lőrincz József új verseskönyvét, a 2002-ben Férfinyaram címmel megjelent előző kötete óta eltelt hosszú időszakban érlelt írásokat tartalmazó, Őszi derű címet viselő új kötetet mutatta be a szerző és családja. A beszélgetőtárs ugyanis Lőrincz Ilona volt, aki kérdéseivel mutatta a magyarázatok és felolvasások között az irányt, és aki az életben is Lőrincz József társa, míg a zenei aláfestést és a meglepetésnek szánt lantjátékot a lányuk biztosította, hogy a termet teljesen megtöltő hallgatóság egy pillanatra se érezze úgy, ne lenne maximálisan "kiszolgálva".

A könyvben az öregkor éveiről szóló költemények, istenes versek, vers-imák, a szülőföldhöz való kötődés vallomásai, műfordítások is olvashatók, többnyire az elmúlt 5-6 év, a költő nyugdíjazása óta eltelt időben írott versek, de akad azért korábbi is közöttük.
Ritka megható és személyes este volt, ami – a korábbi rossz tapasztalatokból kiindulva - ilyen esetekben általában a gyengébb verseket kellene ellensúlyozza, de most nem erről volt szó. Annyira erős a kötet tartalma, olyan elemi erővel tört fel a költőből a fiatalkori több évtizednyi hallgatás és elnyomott tehetség, hogy ezek a versek akkor is állják a helyüket, ha nincs ilyen szép körítés téve melléjük. Nem az elfogultság beszél belőlem, noha a Tamási Áron Gimnáziumban töltött éveim egyik legjobb és legszeretnivalóbb tanáráról írva, akár az is lehetnék, ehelyett inkább olyan érzésem van egy-két verset olvasva és újra-újraolvasva (az elengedhetetlen csettintés mellett, amit az elégedettség vált ki), hogy bárcsak nekem jutott volna eszembe előbb egy-egy gondolat vagy hasonlat ezek közül, mert akkor is büszke lennék rájuk.
Ajánlóként csak a legelső verset osztanám meg, az olvasókat pedig arra bíztatom, hogy bátran fedezzék fel az ezt követő darabokat is, ahogy ennek a tehetségnek a teltházas közönség élőben is tanúja lehetett:

Nincs elég fény,

És növekednek az árnyak,
Az égei tetőn tüzet fogott koronája
Egy matuzsálem fának.
Lángol, szikrát, füstöt, üszköt ontva
A tölgy, s elvágódik, bele a horizontba.
Vörösre vált át nyugaton a kék,
S koromként hull az éjszaka fölénk.