Démonfogócska három felvonásban

Horváth Benji Bretter-köréről

Horváth Benji Bretter-körére a kolozsvári Bulgakov kávézó kerthelységében került sor, a megszokott időben, este nyolctól. Benji ezúttal prózát és „démonokat” hozott Bretter-körére: vagyis két kísérleti jellegű elbeszélést és egy készülő regény töredékeit, amelynek főhőseit belső démonjaik; függőségeik, traumáik vagy egyéb problémáik kísértik. Az est vitaindítója Csuszner Ferencz volt, a hozzászólásokat Sánta Miriám és André Ferenc moderálták, a hangosítás felől pedig az említett démonok gondoskodtak, így a hagyományos Bretter-formátum hamar közvetlen, mikrofonmentes megbeszéléssé alakult.

Vitaindítójában Csuszner Ferencz kiemelte, hogy Horváth Benji írásai elsősorban „generációs szövegek”, ennek értelmében leginkább korrajzokként értelmezhetők; ugyanakkor egyfajta „radikális önfelszámolás” lenyomatai. Verseihez hasonlóan, a prózaművekben is megtalálhatók a szerzőre jellemző brutális képek, zaklatott monológok és különböző (szub)kultúrák reprezentációi (a cyberpunktól kezdve egészen a „kisvárosi pálinka-punk”-ig). Ennek kapcsán Márkus-Barbarossa János felvetette a szubkultúrákból való építkezés veszélyeit, szerinte ezek korlátozzák a befogadást, ugyanakkor az angol beékelések idővel értéküket és értelmüket veszítik egy másik korban vagy környezetben. Ezzel a meglátással szemben Sánta Miriám épp azzal indokolta a felhasznált dalok relevanciáját, hogy már évtizedek óta korszakalkotók megannyi generáció számára mind a szubkulturális, mind a mainstream rétegben, így „ha eddig kibírták”, nem biztos, hogy féltenünk kellene az Aerosmith, Freddie Mercury vagy Iggy Pop művészetét a hirtelen feledéstől.

A legnagyobb ellentmondást a Senkik című novella váltotta ki: André Ferenc a dialógusok valószerűtlenségét és a szöveg kidolgozatlanságát tette szóvá, Sánta Miriám pedig az interetnikus találkozásokban rejlő elszalasztott lehetőségeket. A szöveghelyzet által megteremtett feszültség kimerül a hétköznapi bozgorozásban és cigányozásban, vagy épp azokban a frázisokban, amelyek kevés eséllyel hangzanának el mondjuk egy monostori grătarozás és sörözés alatt (mint például az „eltemetett történelem tökkelütöttjei”). Okos Attila és André Ferenc párbeszéde újabb kérdéskört vetett fel: a drogos közeg folyamatos kihangsúlyozása vagy a „búval baszott” szereplők eszmefuttatásai egy idő után monotonná válnak, így az Új idők veszett fiai című elbeszélés Gyuszi Bá nevű figurája is kevésbé életszerű, ha olyan mantrákat dalol, mint a „szarakodtam én eleget, most rajtad a sor, kisköcsög”. Emellett Sánta Miriám megjegyezte, hogy a trágárságok szerinte még nem lépték át a stilisztikai abúzus határát, jól illeszkednek a szövegvilágba.

Felmerült továbbá a kérdés, hogy milyennek lát(hat)ja Horváth Benji prózáját az, aki még a verseit sem ismeri. A felvetés hamar válaszra is talált: ugyanolyannak, mintha a lírájával találkozott volna. Péter-Pataki Hanna az olvasott szövegeket dokumentatív jellegűnek és filmszerűnek látta, Okos Attila pedig megjegyezte: a regényrészletek szereplői hitelesek, megérthetők és megélhetők, „közülük bárki lehetne Benji”. Líráját és prózáját olykor mintha csak a tördelés választaná el egymástól: a hosszú gondolati szegmensek és felvillanó erős képek által nem konkrét cselekménysorok és történések bontakoznak ki, hanem élethelyzetek, életérzések. Barbarossa ezért épp a szövegek töredékességét kifogásolta, amelyek miatt nehéz átlátni bizonyos összefüggéseket. A narrátor kiléte és milyensége legalább ennyi kérdést vetett fel: Kovács Bea megjegyezte, hogy nem egyértelmű, ki a narrátor, mi az, amit tud és mit az, amit nem (ezt a Marci–Adél kapcsolat bemutatásával példázta az Under pressure című részletben).

Zárszó gyanánt Horváth Benji elárulta, hogy az első két próza inkább kísérleti jellegű volt, ugyanakkor a Senkikhez saját tapasztalatok kötődnek, így inkább a szituációk és a szereplők milyenségére fókuszált, mintsem az elbeszélések egyéb aspektusaira. Ezek mellett részletes tájékoztatót tartott a készülő regény háttértörténetéről és a megvalósítását illető elképzelésekről: az újkomolyság mellett fő (rá)hatásként Mark Fisher kultúrakritikus munkásságát nevezte meg, aki többek között a szubkultúrák identitásképző szerepét vizsgálta. Napjainkra jelentősen megváltozott ez a szerepkör: a zenei preferenciák plasztikusak, nem kötődnek annyira szervesen az egyén identitásához, mint régen, és a nehezen beszerezhető bakelitlemezek is mára könnyen hozzáférhető albumokká váltak. A leendő regény nagyjából egy éve készül, Benji kilenc fejezet háromszor-hármas kompozíciójában képzeli el: három különböző főszereplő és három valamelyest különböző kor kontextusában.