Ozsváth Zsuzsa Bretteréről

„...vagy kiderül, vagy nem, de ez biztos” 

Hétfő, este nyolc, Kolozsvár, Bulgakov kávézó – megszokott hely, megszokott időpont. November tizenkettedikét írunk, ezúttal Ozsváth Zsuzsa mutatkozik be verseivel a Bretter György irodalmi körön. Az est vitaindítója Horváth Benji, Sánta Miriám moderál. Felvetődik megannyi megközelítés: színházi, irodalmári és irodalomkedvelői – a többit pedig „egy önmagába visszatérő spirális mozgás jellemzi”.

Horváth Benji vitaindítójában felhívta a résztvevők figyelmét a szövegek kegyetlen tárgyilagosságára, amelyek valamilyen fenyegetettség-érzést kelhetnek az olvasóban. Ilyen elemek a „hazajár késbe a vaj” (Tavaszi áldozat), „nincs szimbiózis, csak gyarmatosítás” (Öröklakás) vagy A szent és a profán című verstrilógia egyik zárósora: „Állok az erdő szélén / valaki hátulról belök a sűrűjébe”. Felmerült azonban a kérdés, hogy mit kezdjen az olvasó a túlreflektáltsággal, a közhelyekkel és a felvillantott történetekkel; illetve az is, mennyire maradnak koherensek mindezektől a szövegek.

Abban a jelenlévők nagy része egyetértett, hogy a Bretterre hozott verseket nem egyetlen egy hang jellemzi – ez sokak szerint izgalmasan polifonikus jelleget kölcsönzött a verseknek, mások azonban egy kiforratlan hang megsokszorozódását éreztek azokban. A közhelyek vonatkozásában is eltérő vélemények születtek: Sánta Miriám szerint nincs elég indikátor a szövegekben, ami önironikus szemléletre vagy a klisék kifordítására utalna, ugyanakkor a 2017 című vers egyik kiszólása („De kurva szép a lelkem, bazmeg”) sem bizonyult elég erős ellensúlynak, legfeljebb csak cinikus szándéknak. André Ferenc megjegyezte, hogy Osváth Zsuzsának ugyan sokszor nagyon jó megoldásai vannak, a részletek jobban működnek és átláthatóbbak, mint az „egész”, amelyben elhelyezi őket; helyenként pedig túl körülményesen fogalmaz és ettől gyakran szétesnek a versei. Az említett vers kapcsán Gothár Tamás felvetette a szólamszintű olvasatot, így – elkülönítve a refréneket, a mondóka-részleteket és a prózaszerű sorokat – egy erősen összetartó szólam alakulhat ki a megmaradt töredékekből.

Később újabb szempontot vetettek fel a résztvevők, ez pedig a versek képisége, illetve a(z elképzelt és/vagy valós) tapasztalatvilág, amely kitűnik a szövegekből: hiszen amíg A szent és a profán hétköznapi élethelyzeteket és érzékleteket ragad meg, addig a 2017 inkább elbeszélt, másodkézből ismert tudásháttérből építkezik – talán ezt (is) kódolhatja a „sokhangúság”. A költői képek szempontjából érdekes felvetések születtek az IMG_0450 című vers kapcsán is, különösen a zárlatra való tekintettel („És a háttérben néha / elpityerednek az istenek”). Ismét elkülönültek az interpretációk annak mentén, hogy a zárlat csupán cinikus, esetleg megbontja a verskép statikusságát (ha igen, hogyan teszi azt meg?), valamint illeszkedik-e stílusában az előtte leírt sorokhoz. Pozitív példaként említésre kerültek a Szürkület és a III. Fapad című versek – mint az olvasóközönség egyértelmű kedvencei –, ugyanakkor a legtöbben arra is felhívták a szerző figyelmét, hogy a verscímek nem minden esetben a legszerencsésebbek.

A legnagyobb ellentmondást talán a Tavaszi áldozat című darab okozta, különösen annak utolsó szakasza: „sebesült nárcisz szolidan / kikacsint a tóba, ha néz / na most figyelj te hústavasz / fröcsög a sebből a méz”. Újból szétvált azok véleménye, akik képzavarosnak és közhelyesnek érezték a szöveget, illetve azoké, akik szerint ez egy önironikus vers prototípusa. Varga László Edgár szerint Ozsváth Zsuzsa versei nagyszerű alapanyagok lehetnének, amelyeken viszont kell (de érdemes) dolgozni. Az újabb kérdéssorozatott eredményezett, hogy ki mit érthet a munka alatt: kihúzni a közhelyeket vagy jobban összekötni a szétesőnek látszó szakaszokat. A legtöbben úgy vélték, hogy ez a szövegektől függ, hiszen azok rendkívül sokfélék, nem lehet egy séma alapján átírni őket. Az est folyamán felmerült az kérdés is, hogy ki mit vár el egy Bretter-körtől: milyen beszédmódot vagy milyen hozzáállást. Horváth Benji emlékeztette a résztvevőket arra, hogy minden diskurzusnak megvan a maga helye és színtere, de ne vegyük el a meghívott szerzőtől sem azt, ami jár neki, elvégre ez az est az ő szövegeiről szól.

Zárszóként a szerző megköszönte a hozzászólásokat, megerősítette a jelenlévőket abban, hogy szándékosan ironizál a szövegeiben, illetve szeret többféle lírahangot alkalmazni – elmondása szerint ritkán adódik, hogy legyen akár három egyforma hangú verse. Kiderült továbbá az is, hogy a szövegek közül néhány egy performansz részét képezi vagy egy hosszabb szöveg rövidített változatai. Ozsváth Zsuzsa bevallotta, kifejezetten szereti a versei enigmatikusságát és többszólamúságát, de belátja azt is, hogy ez a technika komoly gyakorlást igényel. Ha pedig valaki meg akarja ismerni, szívesen ajánlja a többi versét, azokból vagy kiderül, hogy ki is ő valójában – vagy nem. De ez biztos.