,,Téged a fiad tett íróvá’’
Fotó: KMN

,,Téged a fiad tett íróvá’’

A 10. Kolozsvári Magyar Napok keretében a számos esemény egyikeként az E-MIL szervezésében vehettek részt az érdeklődők Csender Levente A különleges Meditittimó kalandjai című könyvének bemutatóján az Életfa Családsegítő Egyesület székházánál.

A beszélgetés kötetlen volt a létrejövő családias légkörnek és mély, őszinte szerzői-illusztrátori megnyilatkozásoknak köszönhetően is.
A beszélgetés moderátora Demeter Zsuzsa volt, aki felvezetőjében hangsúlyozta, hogy az irodalomnak ebben a közegben és formában valóban tétje van, azonban tudatosan tágította a perspektívát az irodalmi kérdéseken túlra, kifejtve, hogy a mű a szülőségre, az önismeret kérdésére is erőteljesen fókuszál, rákérdez. Demeter Zsuzsa véleménye szerint a könyv továbbá mintegy segítség abban, hogy az ember megtalálhassa minden gyerekhez illő nagyon sajátos kulcsot.
Csender Levente hat novelláskötet szerzője, József Attila-díjas író, egy korábban hozzá intézett gondolatsort idézve kezdte mondandóját, amelyre mind a könyv maga, hanem mind pedig a beszélgetés is felépült: ,,Téged a fiad tett íróvá.’’ A könyv mintegy családi koprodukciónak is tekinthető, illusztrátora ugyanis Szalontai Enikő, Csender Levente felesége, s amint az kiderült a beszélgetésből, Benedek, a kisfiú, Meditittimó inspirálója.
A szerző és az illusztrátor szavai a szülői bevonódást és érintettséget, a felkészültség fontosságát hangsúlyozták, azt, hogy a három éves korában autisztikus vonásokkal diagnosztizált Benedeket nem elég szeretni, elengedhetetlen jól szeretni. Ezt a fajta jól szeretést azonban tanulni kell, a gyógypedagógiai és gyakran jogi háttértudás az, ami a számos sajátos és egyéni szülő-gyermek kapcsolat tapasztalatai mellett segítségükre van. Ezért is végezték el a gyógypedagógia szakot, s így építették, építik mindennapjaik, megküzdve közben a neurotipikus fejlődésű húgnak, Lilinek szentelendő figyelemmel vagy hiányának feszültségével. A beszélgetésben tehát elsősorban egy nagyon személyes élettörténettel találkozhattak a részt vevők, másodsorban azonban egy társadalmi összviszonyulással is, amely (az illusztrátor elmondása szerint elsősorban intézményi, ezt követően emberi, társak felől érkező vonatkozásban) megnehezítette Benedek eddigi óvódás-iskolás éveit.
A könyv megírására a végső inspirációt egy Szibériában megszervezett Finnugor Kongresszus adta Csender Leventének, ott ugyanis gyermekkönyvekkel foglalkoztak, s elkezdve felmérni, végiggondolni a magyar gyermekkönyveket és az írói kedvre is hallgatva úgy vélte a szerző, az autizmusról, a megküzdési mechanizmusokról és az elfogadásról mindenképpen írnia kell. ,,Ami az életben borzasztó, az az írónak ajándék’’- nyilatkozta Csender Levente, aki a diagnózis kezdetétől író-apára jellemzően jegyzetelt, neveket és szavakat gyűjtött Benedektől, majd a mesei hagyományokhoz visszanyúlva megírta a történetet. Ugyancsak a szerző szólt arról, hogy a mesei keret és motívumok révén mintegy lehetőség teremtődik az okok felfejtésére, meg- és kitalálására a világmagyarázat-jellegnek is köszönhetően, ez pedig a valóságban gyakran kudarcba fullad.
Amint azt a beszélgető felek elmondták, bár a könyv segítő jelleggel is bír, elsősorban nem ilyen céllal íródott, mégis elismerő fogadtatásban részesült mind a gyógypedagógusok, egyetemi professzorok, sajátos nevelési igényű gyerekek, osztályok, közösségek körében, mind pedig hagyományos osztályokban. Csender Levente elmondása szerint nem csupán a különlegesség – betegség fogalmainak, képzeteinek újragondolására, de az elmondhatóság, a szembesítés kérdésére, valamint a tanulásra, rugalmasságra és változásra, elfogadásra is összpontosít a mesekönyv.
A beszélgetés megkoronázásaként Benedek felolvasta kedvenc részét, amelyet ,,sosem szeretne megunni’’, számunkra, hallgatóság számára pedig kikerekedett egy szelet élettörténet, amely mindannyiunkat foglalkoztat akár közvetett, távoli és elméleti síkon, akár pedig mindennapjaink szerves részeként. Szalontai Enikő szavai pedig, miszerint az évek során megtanultak a teljesség felé törekedni a tökéletesség keresése helyett, kiegészítették, megsokszorozták az elbeszélt (élet)történet(ek) szerethetőségét és jelentőségét.